Címlap

Meghalt Sándor Zsuzsa drámatanár

0 csatolmány

Meghalt Sándor Zsuzsa drámatanár kollégánk. A Kölcsey Gimnáziumban tanított, mellette hosszú időn keresztül különböző felsőoktatási képzések oktatójaként dolgozott, fiatalokból álló improvizációs színházi csoportot vezetett. Sokan és sokat tanultak tőle…

Sándor Zsuzsi
Most le kellene írni, hogy elment. A címbe kellene egy szörnyű állítmány, jelezni azt, hogy az egyik legnagyszerűbb tanárember nincs többé. „A” Sándor Zsuzsi, a Kölcseyből, a drámatanfolyamok éléről, a közügyek vitorlája mellől, s a szívünk közeléből – nagyon messzire ment. Megy most is. Szép homlokát a felhők magasába emelve, szemöldökét kicsit a szemüvege fölé húzva, megy elöl, egyedül is, ha kell (gyakorlata van ebben), aztán ránk néz, hátra maradtakra, széttárja a kezét, s azt mondja: „Mit szóltok, hogy ez van? Hát nem őrület?… Nem gáz. Ne féljetek.”

Sándor Zsuzsival először a Színművészetin legelőször indult, három éves színházelmélet-drámapedagógia képzés felvételivizsgáján találkoztam. Okos volt, könnyedén beszélt, de legfőképpen azért voltam a felvétele mellett, mert a magyar mellett néprajz szakon is végzett. Gondoltam, itt egy ember, akitől most elleshetem, mit tud az, akinek papírja van az etnográfia tudományából. Ezt a tervemet később szinte elfelejtettem, annyi minden mást tanultam tőle.
Nem tartom magam gyönge leányzónak, de Zsuzsi rendíthetetlenebb katona volt nálam a nevelés, a közélet, s nem egyszer a drámapedagógia csatamezején is.  Szigorúsága, kérlelhetetlen becsületessége, óriási munkabírása remek humorérzékkel, s bámulatra méltó nevelői találékonysággal párosult. Munkált benne valami életmentő „protokoll”, mint a mentőorvosokban. S nagyon tudott örülni a más örömének is. A mindenkori rejtett tanterv emberség, bátorság és következetesség volt az általa vezetett órák és félévek során.
A magyar hitvilág táltosainak szenvedéstörténete az összezúzatás utáni föltámadás és újjáéledés csodáját írja le. Azt sugallják a mesék, hogy amit igazán tudni érdemes, arra a szenvedések tanítják meg az embert. Zsuzsi nagyon sokat tudott. De sose volt benne semmi hivalkodó mártírium, aminek pedig mostanában nagy a keletje. De tudta: nevelői munkánkban a részvét – munkaeszköz.
Hatalmas szolgálata most véget ért.
Én meg először érzem, hogy ritkul a sor… Ez eddig nem volt. Az előttünk járóktól elbúcsúztunk fájó szívvel, nem is egyszer, de tudtuk, ez a világ rendje. De hogy közülünk essen ki valaki, erre nem voltam fölkészülve. Mások talán tudják az ilyenkor szükséges, pontos harctéri vezényszót, én csak suttogni vagyok képes: Zárkózz! Föl kell zárkózni! Előre, mind, akiket tanított! Meg kell, hogy legyen a világ rendje. Előre, mind! Iszonyú a szükség.
Gabnai Katalin

SzerkesztőMeghalt Sándor Zsuzsa drámatanár
Ehhez a bejegyzéshez nincs csatolmány hozzáadva.