Bethlenfalvy Ádám, az elnökség nemzetközi ügyekkel foglalkozó tagja a kongresszus alatt is küld majd beszámolókat – az események itthonról is követhetők lesznek. A FOLYTATÁSBAN OLVASHATÓ A BESZÁMOLÓ HARMADIK, ZÁRÓ RÉSZE IS!!!

 

A kongresszusról előre tudható információk: az IDEA háromévente rendezi meg kongresszusát, amely lehetőség arra, hogy tagjai és a térség színházzal-drámával és neveléssel foglalkozó szakemberei megismerkedjenek azzal, amit a világ különböző pontjain dolgozó drámapedagógusok meg akarnak osztani velük. A szervezők határozzák meg a kongresszus fő témáját – ez idén a sokszínűség, és az átalakulás művészetei (Viva a Diversidade Viva! Abraçando as Artes de Transformação!) –, de a program egy része attól függ, hogy kik, milyen előadással, workshoppal jelentkeztek, hiszen egy bizottság válogat a világ különböző pontjairól érkező javaslatok közül. Ez egyfelől azt jelenti, hogy rengeteg előadás és műhelymunka megy egyszerre, nehéz választani, és nagy a rizikó, hogy egy érdektelen előadást fog ki az ember. Másrészt így talán olyan témákkal, előadásokkal, bemutatókkal is jelentkeznek emberek, amikre a szervezők nem találtak volna rá amúgy. Az sem elhanyagolható szempont a szervezők részéről, hogy az előadók is fizetnek regisztrációs díjat, illetve sok esetben az egyetemük, szervezetük fizeti ezt, és így bizonyos részvételi díjat garantálni tudnak bevételként.

A program kötött részei a szekciók (Special Interest Group). Ezek a konferencia során négy alkalommal jönnek össze és egy-egy témát járnak körbe. Néhány példa a tizenhárom szekció-cím közül: gyerekkor/általános iskola; fiatalkor/középiskola; tanárképzés; speciális nevelés; dramaturgia/szövegírás; béke és emberi jogok. Ezeknek a szekcióknak a vezetését egy-egy nemzetközi szervező bizottságra bízták, ezek mellett működtek tanácsadóként nemzetközi szaktekintélyek. Mivel a középiskolai korosztállyal foglakozó szekció koordinálásban én is részt vettem, lett némi tapasztalatom az ilyen nemzetközi együttműködések kivitelezésének nehézségei kapcsán. Az, hogy az e-mailen korábban egyeztetett alapelvek alapján sikerült négy, egyenként háromórás, 100-200 fővel is működtethető foglalkozásvázlatot kidolgoznunk, az csak azon múlott, hogy az angol koordinátor társamnak sikerült pénzt pályáznia arra, hogy Budapestre jöjjön néhány napra. Kiváncsi vagyok, hogy a soknyelvű, különböző hátterű, érdeklődésű óriáscsoporttal mit tudunk valójában megcsinálni. A tapasztalatokról majd beszámolok!

Lesznek kerekasztal-beszélgetések is különböző kérdések kapcsán: például lehet-e az erőszakot kreatív tudássá alakítani? Egy palesztín, egy dél-afrika, egy kolumbiai és egy guatemalai drámapedagógus beszélget majd erről a kérdésről. Az iskolák átalakulásáról, vagy a sokszínűség okozta kihívásokról is folynak majd kerekasztal-beszélgetések. 

A programot rengeteg diákszínjátszó előadás, illetve gyerek- és ifjúsági színházi előadás kíséri, valamint a kongresszust megelőző diákszínjátszó projektekben résztvevő fiatalok is tartanak majd bemutatókat. És remélhetőleg lesznek beszámolók az egyéb kísérő programokról, a gyerek IDEA és a színház folyamok mellett, a rendőrök színpadon projekt is felkeltette az érdeklődésemet.

A szakmai programot keretbe foglalja az IDEA tisztújító közgyűlése, itt a nemzetközi egyesületet hat éve vezető elnök helyére és az elnökség több tagjának megüresedő pozícióira fogunk új tagokat választani.

Az Amazonas torkolatában lévő történelmi nagyvárosban, Belemben július 16-án kezdődik az IDEA közgyűlése és azt követő napon az IDEA hetedik világkongresszusa. A kongresszus honlapja

 

Július 17-én délután négykor egy műhelymunka-bemutatóval nyílt meg a brazíliai Belem városában a VII. IDEA kongresszus hivatalos programja. A szétküldött e-mailben fél-négyre, a hivatalos programban négyre hirdették, valójában ötkor kezdődött. A konferencia külföldi résztvevőit itt kezdték szoktatni a brazil időszámításhoz, nagyjából minden 30-45 perc késéssel kezdődik, idővel nem csak a brazilok érkeznek ennek megfelelően a programokra.

A megnyitó workshopban a brazil drámapedagógia nagyasszonya Ingrid Dormien Koudela játszatta meg a résztvevők közül az első száz jelentkezőt, hallgatói segítettek ebben, akik Brazília öt egyeteméről jöttek Belembe. Brazil népijátékok, majd hosszas elmélkedés – dialógus formában – a játék fontosságáról.

Ezt követte az ünnepélyes megnyitó, amiben felvonultatták az Amazonas összes kulturális csoportját, tolldíszben, lándzsákkal, dobokkal… A sok-sok beszéd után, amikor megszólalt a karimbó – egy Cesario Evora típusú helyi néni énekelt –, akkor hirtelen mindenki felpattant és táncra perdült.

Érdekes tanulság az elmúlt néhány napból, hogy Dél-Amerikában a művészeteket nem igazán választják szét. Az ének és a tánc mindennek az alapja, és amikor színházról beszélnek, akkor is inkább összművészetben gondolkodnak. A nevelés iránt elkötelezettek pedig a társadalom megváltoztatásának egyik legfontosabb lehetőségét látják az oktatásban.

A kongresszus programja is tükrözi ezeket a sajátosságokat. A délelőtti kerekasztal-beszélgetések a nevelés mellett az aktuális társadalmi kérdéseket is körbejárják. 19-én reggel például az erőszak kreatív alkotóenergiákká változtatásáról beszélgettek palesztin, dél-afrikai, kolumbiai és guatemalai fiatalokkal dolgozó szakemberek. A délutánokban tizenkét szekcióra válnak szét a résztvevők, és különböző, előre meghatározott témákról beszélgetnek, vagy – legalábbis az én közreműködésemmel tartott szekcióban – gyakorlatorientáltan osztják meg egymással tapasztalataikat, munkamódszereiket.  

Az estékben színjátszók, vagy közösségi színház előadásait lehet megnézni. Az általam látott kettőből a makaói vásári komédia volt a jobb, a perui előadás kissé didaktikusan villantotta fel képekben az iható víz nélküli világ borzasztó vízióját, a képeket ijesztő adatok felolvasásával szakaszolták, és hihetetlenül jó élő zenével támogatták meg.

Az IDEA közgyűlése a kongresszus előtt kezdődött, és annak teljes hossza alatt tart, egyelőre nagyobb botrányok, veszekedések nélkül.

A kongresszust egy kiránduló nap szakítja meg, utána a workshopok, tudományos előadások következnek.

 

 

A kongresszus közepén tartott kirándulónap régi hagyomány az IDEA kongresszusain, és többek közt ezt is megkérdőjelezte a közgyűlésen több küldött. Jó lenne rugalmasabban kezelni ezt a hagyományt, és változtatni az konferenciák szerkezetén. Sokadszorra merül fel a regionális konferenciák szükségessége, amely könnyebben elérhető lenne az IDEA tagszervezeteinek tagjai számára.

Egyébként teljes véletlenségből sikerült kifognom egy jó kirándulást, az Amazonas deltájának egyik szigetén, az esőerdőben élő közösséghez látogattunk el, kaptunk betekintést a falu működésébe, az őserdő élővilágába.

Szerdán végre sikerült egy workshopon is részt vennem (erre a kongresszus negyedik napján volt lehetőség), az ausztrál hölgy, Jane Simmons, a társadalmi kérdések improvizációval való feldolgozásáról tartott workshopot. Érdekes módon épp az improvizáció lehetőségeinek határaira hívta fel ez a műhelymunka a figyelmemet, meglehetősen felületesen kezeltük a problémákat, és ezeket a bemutatásuk után egy újabb jelenetben rögtön meg is oldottunk. Nem tudom, hogy nem ártalmas-e úgy csinálni, mintha ilyen egyszerűek lennének a megoldások…

Belefért még a délelőttbe két rövid előadás. Dave Kelman egy ausztrál projektet mutatott be, amelyben hátrányos helyzetű közösségekben élő gyerekekkel csináltak előadást, amit Shakespeare Lear királyából és Beckett Godot-jából gyúrtak össze. A projekthez egy kutatás kapcsolódott, amely azt vizsgálta, hogy miként változik a diákok jelentésteremtési képessége a színházi munka hatására.

A következő előadás az angliai színházi nevelés helyzetét mutatta be 2005-ben, sok újdonság nem derült ki belőle, ráadásul az előadó is elismerte, hogy az elmúlt évek nagy változásokat hoztak ezen a területen. Másnap már én vezettem műhelymunkát, így már csak egy lehetőségem lesz gyakorlati munkában részt vennem, a kongresszus zárónapján.

Kerekasztal-beszélgetésekből viszont nem volt hiány. Az egyik a sokszínűségről, a sokféleségről, egy másik a művészeti szervezetek és a művészeti ágak együttműködésének lehetőségéről szólt. A legérdekesebb az iskolák átalakulásának lehetőségével foglalkozott. Vincesia Shule a tanzániai iskolák nehéz helyzetéből való kitörési lehetőségként beszélt a művészetekről, míg Dave Kelman arról, hogy a réseket, a kiskapukat kell megtalálniuk annak érdekében, hogy a színház és a dráma bejusson az iskolákba, mert az oktatáspolitika a vizsgák, felmérések eredményei alapján ítéli meg az intézmények eredményességét.

 

Két nagyon különböző színházi előadást láttam, az egyik a tájföldi Moradokamai csoport diákszínjátszó előadása volt. Egy nagyon gyenge, didaktikus darabot adtak elő humorral és rendkívüli tánc- és énektudással, azonban összességében kevés emlékezetes pillanat maradt meg az előadásból. A két rendkívüli képességű színésznő által eljátszott Every day, every year I am walking (Minden nap, minden évben gyalogolok tovább) című dél-afrikai előadáshoz hasonlóval viszont ritkán találkozik az ember. A Magnet Theatre Group emberi hangon, átélhetően, humorral mesélte el egy menekült kislány történetét, aki anyjával együtt hátrahagyja leégett házuk romjait és új otthont keresve érkeznek Cape Townba. A kislány folyamatosan a tűzvészben odaveszett testvérének írja meg élményeit. Az előadás végére a gyermek lassan szembesül a valósággal, de nincs igazi feloldozás, a problémák, a múlt feldolgozásának nehézségei és az új világban való helytállás ügye a nézőkkel marad. Zseniális gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló színház!

 

A közgyűlésben az érdekes kérdések, az új tisztviselők megválasztása még hátra van.

 

A kongresszus utolsó napjáról a beszámolót és kongresszus egészével kapcsolatos észrevételeket hamarosan küldöm.

(folyt. köv.)  

A belemi kongresszus utolsó napjának délelőttjén úgy döntöttem, hogy a közös értékelés helyett inkább egy workshopon veszek részt. Tony Horitz a mesealkotás és feldolgozás lehetőségeit mutatta be az óvodás és alsós korosztállyal folytatott munkában. A drámatanárok számára általában ismerős munkaformákkal dolgozó szakember a kisgyerekekkel folytatott mesealkotás kapcsán ismertetett egy egyszerű technikát. A pedagógus jegyzőként, egy gyerek mellé leülve, minden változtatás nélkül lejegyzi a gyerek által kitalált történetet, szükség esetén értéksemleges kérdésekkel segítve az alkotást. Majd a lejegyzett történetet dramatizálja közösen a csoport. Az elsődlegesen a kreativitást és kifejezőkészséget segítő gyakorlat rendszeres alkalmazása az egész csoport számára fejlesztő hatású lehet. Tony nevelt fia és unokája Magyarországon él, így remélhetőleg egyik látogatása során személyesen is bemutatja munkamódszerét a magyar drámapedagógusoknak.

Az ebédet egy izzasztó utazás követte, a záróesemények helyszíne egy Belem közeli park volt. Itt néztük végig a világ 16 országából összehozott 25 diákszínjátszó által bemutatott, egy quebeci-kanadai rendező vezetésével létrehozott előadást. A hetven perces előadás cselekvő részeit gyakran szakították meg többnyelvű „megmondós” szólamok, miközben egyértelműen gigászi munka állt az előadás mögött, többen hiányoltuk belőle a színházat. A „Young IDEA”, a fiatalok IDEÁ-jának csak egy eleme volt ez az előadás, amúgy több diákszínjátszó csoport dolgozott a Belem környéki falvakban. Közös tréningeket, foglalkozásokat tartottak a helyi gyerekeknek, erről a mindkét fél (helyiek és külföldiek) számára rengeteg tanulságot hozó munkáról nem volt lehetőségük beszámolni a résztvevőknek

 Az újonnan megválasztott IDEA-vezetőség bemutatása  után következett az ünnepélyes stafétaátadás, amelyben a 2013 párizsi kongresszus szervezői invitálták a jelenlévőket, hogy „osztozzunk velük a kalandon”. 

 Az est fénypontja a brazíliai Bahia állam katonai rendőrségének bemutatója volt. A rendőrtisztek énekkel, tánccal, capoeira bemutatóval örvendeztették meg a közönséget. Itt egyértelműen lemérhető volt az elmúlt egy hét hatása: míg a megnyitón még csak a brazilok perdültek azonnal táncra zene hallatán, a záróeseményen már mindenki rögtön talpon volt, amikor megszólalt a rendőrzenekar. A rendőrség egyébként azért add ilyen műsorokat, hogy barátságosabb képet alakítson ki magáról a polgárok között, hogy közelebb kerüljön hozzájuk.

A helyi „art-educatodorokkal”, művészettel nevelőkkel beszélgetve egyértelmű volt számomra, hogy mekkora jelentősége volt ennek a kongresszusnak a helyi pedagógusok, alkotók számára. Kiderült az is, hogy Brazíliában és általában dél-Amerikában nem igazán választják szét a művészeteket; a zene, a tánc, vagy a képzőművészet állandó társa a színháznak és drámának  az oktatók és a közösségben dolgozók kelléktárában. Mivel az állami oktatás rengeteg hiányossággal küzd, nagyon sokan dolgoznak önkéntesként vagy aktivistaként a közösségekben gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt. Ebben a közösségi munkában rendkívül nagy szerepe van a művészeteknek. Elgondolkodtató és szívmelengető volt látni: annak ellenére, hogy maguk is mindennapos megélhetési problémákkal küzdenek, mégis ilyen sokan dolgoznak önkéntes alapon a közösségért, a közösségek művészetek segítségével való megváltoztatásáért.

A kongresszus szervezőit a gazdasági világválság – és emiatt a támogatások, adományok elmaradása –  és a szakmai program főkoordinátorának megbetegedése és a kongresszus előtt másfél hónappal történt súlyos műtéte nagyban visszavetette. Ennek ellenére működő, a tolmácsolás területén pedig kiemelkedően jól működő kongresszuson vehettem részt.

Természetesen tükrözte a helyi problémákat, sajátosságokat is ez az esemény, ez nyilván másképp nem is történhet.

 

A közgyűlésen megválasztott új IDEA-elnök, a brit National Drama elnöke, Patrice Baldwin, egészen biztosan a hozzánk közelebb álló gondolkodást fogja erősíteni a szervezetben, és a 2013-as párizsi kongresszus sokkal több magyar drámapedagógus számára lesz elérhető, előadóként és résztvevőként egyaránt.