Március huszadika a gyermek- és ifjúsági színházak ünnepe. Világszerte sokan gondolják – gondoljuk – fontosnak, hogy a gyerekek és a „fiatal felnőttek” rendszeresen találkozzanak azzal a különleges közösségi élménnyel, amit csak a színházművészet adhat. Hogy miért? Hallgassuk meg, mit üzen erről Suzanna Lebeau, a világszerte ismert, Montreálban élő drámaíró, aki pályáját színésznőként kezdte.
Drága barátaim,
szeretem a színházat.
Szeretem a varázslatot, amelyben együtt vagyunk:
ugyanabban a helységben,
együtt, és mégis egyedül.
Mindenkinek megvan a maga baja – járjon bár mezítláb vagy szuper cipőben,
éljen a sarkvidéken vagy a trópusokon –, mindenkit meghatároz
a családja, ízlése, bőrszíne, gondjai és álmai.
Még inkább szerettem a színházat, amikor a színésznőként találkoztam a fiatal közönséggel.
Megértettem, milyen finom határvonal választja el (és köti össze) a valóságot és a képzeletet.
Melyik az IGAZI – ha van olyan egyáltalán?
Melyik próbál becsapni?
Melyik szól hozzánk szebben, mélyebben?
Az élet realitása, vagy amit róla képzelünk?
Csábító gondolat, hogy a valóságot higgyük igazabbnak.
Hiszen amit saját szemünkkel látunk, az biztosan valódi.
Amit csak képzelünk, az nem létezik.
Hogy lehet akkor, hogy egy pofon – egy szimpla színpadi pofon – jobban kihozz a sodromból,
mélyebben érint, mint a tegnapi híradó háborús borzalmai,pedig azok valódi képek voltak,
és arról beszéltek, hogy holnap minden rosszabb lesz, mint ma volt.
Reménytelenebb és borzalmasabb.
Hogyan lehetséges ez?
A kérdés fantasztikus, nem? Lehetetlen megválaszolni.
Ez az a titok, amely a színházat olyan értékessé, és ritkává teszi.
Mind, akik itt ültök most a „hamis” színpadi fényekre várva,
mondjátok meg nekem, mi az igazi – ha van olyan?
És mi a hazug – ha létezik?
Sok szerencsét a gondolkodáshoz!
Szeretettel:
Suzanne Lebeau
Fordította: Horváth Péter
