Mi marad?
Először a kosár, mellyel Rozika megérkezett a foglalkozásaira, benne mindenféle tudással, játékkal és legfőképpen szeretettel. A pedagógus továbbképzéseket is mindig így kezdte – először játék, aztán beszélt a pedagógiáról, mesélt mesterségéről, sok-sok pedagógust megtérítve ezzel a drámapedagógiának.
Aztán itt vannak a könyvek, melyek megszülettek a kezei alatt, az Add tovább!-tól kezdve számos tematikus kiadvány a VEGYED-E sorozatban.
Veszprém megye, melyet Szücsné Pintér Rozália munkája évtizedekre meghatározó központtá tett, egyesületükkel, a VEGYEDÉ-vel, vagyis a Veszprém Megyei Gyermekszínjátszó és Drámapedagógiai Egyesülettel.

A veszprémi drámatanári képzés, melynek ünnepi programjain mindig ott volt vendégként, s képzőként is a kezdetektől jelen volt az egyetemi csoportok életében.
Előd Nórával és Pauska Máriával ők voltak a triumvirátus – ha drámás program volt valahol, együtt mentek. Így találkoztunk gyermekszínjátszó találkozókon, drámapedagógiai programokon, eseményeken, talán először épp Zsámbékon, aztán Jászfényszarun, Budapesten, Ajkán, Veszprémben.
Milyen könnyű valakiről leírni, hogy sohasem felejtünk, de közben tudjuk, hogy a gondolat, az emlék az emberrel együtt elkopik. S végül mi marad? A játék öröme, vagy csak annak emléke, a sok könyv, kiadvány, tábori kép mellé.
Egy eseménydús életrajz, mely sajnos véget ért a hatvanhetedik évben.
Tiszteltem, szerettem, becsültem. 2019 karácsonyán meglátogattam, hogy interjút készítsek vele a dolgozatomhoz. Derűs nyugalommal sorolta élete fordulópontjait, szeretettel emlékezve társairól, barátairól, drámás munkatársairól – mindenkiről volt jó szava. Jó volt a közelében, ezt érezték a hallgatók is, és érezhették mindazok, akikkel még együtt játszott, dolgozott.
(Körömi Gábor)

Pintér Rozi halálára
Amikor harmadik telefonhívásom is válasz nélkül maradt ‒ nem mondta, hogy „nem kapcsolható”, csak nem vette fel senki ‒ aggódva hívtam a lányát. És amikor kérdésemre: „hogy van??? hosszú csend volt a válasz, megértettem: Rozi nincs többé. Nem szeretem az eufemizáló „elment” szót. „Meghalt” ‒ az pontos, objektív tény: hihető. Az, hogy nincs többé, az hihetetlen.
Sokan ismertétek. 1990-től tagja a Drámapedagógiai Társaságnak, egyike a „Nagy Öregeknek”. Noha valójában sohasem volt öreg: igazságtalanul korán, 67 évesen érte a halál ‒ én mindig örökfiatalnak, örökszépnek, örökaktívnak láttam. Még a drámapedagógia szó sem létezett Magyarországon, amikor ő már (színjátszó múlttal és hagyományokkal a háta mögött) magas fokon gyakorolta a drámás-játékos oktatást. Elvarázsolt gyerekeket (sokakat, nagyon! ‒ magam is többször láttam!) és kollégákat (keveseket, de véglegesen ‒ képzésükben aztán magam is részt vehettem). Tanult ‒ ahol és akitől csak lehetett; tanított ‒ mindenkit, akit sikerült (az ő szavával élve) „beetetnie”; szervezett ‒ egyesületet és könyvkiadót; vezetett ‒ tanfolyamokat, táborokat; rendezett gyerekszínházat, zsűrizett fesztiválokon, fáradhatatlan volt (vagy annak látszott), és „látá, hogy jó”,  és ez tovább hajtotta. Könnyű volt vele együtt dolgozni, jó volt vele együtt lenni. És nagyon jó volt a barátjának lenni.
Nagyon fog hiányozni.
(Előd Nóra)

Rozi volt sokunknak, Pintérrozi. Ő magára gyakran mondta, hogy “Drámarozi”, ez még az e-mail címében is benne volt. Írunk majd emlékezőt, szépet, könnyeset róla sokan, ha felocsúdtunk – fontos emberét veszítette el a drámapedagógia és a gyermekszínjátszás.
De addig is hadd álljon itt egy összegzés az életútról Rozi “saját olvasatában”!  A Drámapedagógiai Magazin 2012-es különszámának Debreczeni Tibor volt a meghívott, felkért szerkesztője. Ő írta az alábbi bevezető sorokat is, utána pedig Rozi nagyon szép, vallomásos írása következett… következik… (KL)

Szücsné Pintér Rozáliáról
Pintér Rozi Veszprémből. Valahogy mindig ott volt, ahol az ég zengett. Hol előadóművészként, hol másokra figyelő jó tanulóként, hol új módin tanító pedagógusként, hol szervezőként, hol tankönyvíró­ként és vállalkozóként. Nem vezérkedett, inkább alkalmazkodott, mégis mindig jó helyen volt. Köz­ben – múlván az évek – létrehozta az életművét. (Debreczeni Tibor)

Őszi „emlékszüret” – Rozi módra

Szücsné Pintér Rozália

Előre bocsátom, hogy nincs semmiféle kerek évforduló, vagy bármi más jeles esemény, amely indokolná ezt a visszaemlékezést, de mivel Debreczeni Tibor keresett meg ezzel a kéréssel, ami, bevallom nagyon jól esett, megpróbálok visszatekinteni az eddigi drámás szakmai életemre, újra gondolni, összefoglalni, vajon mit jelent nekem a drámapedagógia, milyen a viszonyulásom hozzá. Szándékom szerint – csak a legmeghatározóbb, legintenzívebben feltörő emlékekre hagyatkozva – olyan kérdéseket teszek fel ma­gamnak, amelyeket én is szívesen megkérdeznék drámás pályatársaimtól.

Hogy kezdődött, mikor kerültem kapcsolatba a drámapedagógiával?

Ha kutakodok az emlékeimben, akkor vannak élénken előbukkanó évszámok, helyszínek, amelyek elindí­tották a „fertőződés” folyamatát. Ilyen például 1984, Debrecen, a számomra első szakmai tábor, amelyet annak idején a pedagógus szakszervezet, illetve a Népművelési Intézet szervezett, és az Anyanyelvi tábor titulust viselte. Emlékeim szerint több csoportba lehetett jelentkezni: Hernádi Sanyi bácsi anyanyelvi, Wigmann Alfréd versmondó és Debreczeni Tibor kreatív játékok szekciójába. Persze ott „anyáskodott” Gabnai Kati is, akit én szájtátva figyeltem magával ragadó, gyönyörű, míves beszédéért, láttató erejű ki­fejezéseiért, sodró lendületéért, és találkozhattunk Montágh Imrével is, akinek a személyisége nagyon erősen hatott mindannyiunkra. Mivel általános iskolai tanító vagyok, elsősorban azt kerestem, hogy a ta­nításban mit tudok hasznosítani, mivel tudom „feldobni”, kiegészíteni, játékossá tenni a megtanulandó is­mereteket. Ez a vágy mindig is megvolt bennem, már a főiskolás évek alatt is rengeteg oktató játékot pró­báltam belopni a tanítási órákba, és nagyon sok egyéb, általam ismert szórakoztató játékot alakítottam át a célnak megfelelően. Nagyon igyekeztem, hogy a meglévő merev – nekem már a padban ülés is az volt – keretek közül kicsit kimozdítsam a gyerekeket, és minél több élményen keresztül értessek meg velük va­lamit. És persze voltak már kiadványok is, mint például Gabnai Kati Drámajátékok alapkönyve, vagy Montágh Imre beszédtechnikai munkája, Debreczeni Tibor Szín-kör-játék könyve, Vargha Balázs játékos könyvei – én ezeket „faltam”.
Visszakanyarodva a táborra: „kizárásos alapon” Tibor csoportját választottam, és mert a „kreatív játékok” megnevezés elég ígéretesen hangzott. Tibort amatőr színjátszós korszakomból már ismertem, mivel me­gyei, országos találkozókon, Máthé Lajossal együtt szakmai zsűriként véleményezték, értékelték a bemu­tatott színpadi játékokat. Emlékeztem arra is, hogy kiállt a veszprémi ARÉNA Együttesnek – melynek tagja voltam – a „ munkás- és népi színjátszás” hagyományaitól teljesen eltérő problémafelvetése és elő­adásmódja mellett. No, gondoltam, jó lesz ez az ember nekem! Bár őszintén meg kell vallanom, hogy nem rajongtam érte. Ennek ellenére próbáltam elfogadni a stílusát, és töltekezni abból, amit igyekezett át­adni nekünk. Az a tábor katartikus élmény volt számomra. A Tibor vezette tréningek, a sok-sok beszélge­tés, helyzetgyakorlat, improvizáció, és nem utolsó sorban a maximális egymásra figyelés igazi közösséget kovácsolt tíz nap alatt, és egy olyan gyönyörűséges szerkesztett műsort állítottunk színpadra, ami ajándék volt nekünk, az „alkotóknak”, és ajándék volt a tábor többi résztvevőjének. Még ma is beleborzongok, ha visszaidézem azokat a napokat.
Főleg az az élmény volt meghatározó, hogy találkozhattam olyan pedagógusokkal, népművelőkkel, akik hasonló­képpen gondolkodnak, mint én, és próbálnak valahogy másképp közelíteni gyerekhez, tanagyag­hoz, a tanítás-tanulás folyamatához. No és persze, az a módszer vagy inkább személyes ráhatás, ahogy Ti­bor – egymásnak ismeretlen emberekből – észrevétlenül közösséget „alkotott”. A tábor után csordultig vol­tam élményekkel, energiával, és alig vártam, hogy a kapott muníciót ősztől a mindennapi tanítói mun­kámban is alkalmazhassam.
Innentől kezdve évről-évre ott voltam Debrecenben, majd Szentesen, később Budapesten a továbbképzé­seken, táborokban és persze vittem haza magamban mindent, ami a mindennapi tanításban új életrekel­het. Az is nagyon jó volt, hogy ilyenkor mindig rengeteg plusz ötletet, tapasztalatot, energiát gyűjtöttem be a többiektől. Gondolom ezzel ők is így voltak. Olyan volt ez, mint valami jóféle függőség, nem lehe­tett abbahagyni.
Végül Tibor noszogatására a visszajáró szakmai táborosok közül többen elvégeztük a „C” kategóriás amatőr rendezői tanfolyamot, 1987-ben lett papírunk is ahhoz, amit csináltunk!
Saját iskolámban 1985-ben szerveztem alsó tagozatos gyerekekből egy iskolai színjátszó csoportot, ami­nek először dramatikus játszókör volt a „fedőneve”. A gyerekek kinyíltak, lubickoltak az együttjátszás és a szereplés adta örömben. Együtt nőttünk: később már 7-14 évesekből álló vegyes korosztályú társasággá „cseperedtünk”. (A 13 év alatt, amíg létezett a csoport, mindig volt utánpótlás, általában 25-30 fő akart színjátszós lenni.) A legnagyobb elismerés számomra az volt, hogy a három lányom is több éven keresz­tül játszott a csoportban, nagyon jól érezték magukat, nem „menekültek” el a pedagógus anyukájuktól. Ma is jó érzés egy-egy volt színjátszóssal (aki már természetesen felnőtt, családos) újra találkozni, be­szélgetni.
Pedagógusként ezek voltak az első meghatározó élmények, de ha visszagondolok, akkor azt hiszem, hogy a vers, a színjáték szeretete, a játékosság genetikailag kódolva volt belém: a szüleim az 50-es években amatőr színtársulatban léptek fel, édesapám nagyon kifejezően mondott verset, szépen énekelt. A színmű­vészeti főiskola felvételijére is ő kísért el, ő bíztatott. Nem vettek fel, de arra jó volt, hogy megérezzem, bár­mennyire szeretem a színpadot, nem ez az én utam. Amióta az eszem tudom élt bennem a szereplési vágy, nemcsak megmutatni magam, hanem átadni a ver­sekben rejlő gondolatokat, és élménnyel ajándékozni meg másokat. Iskolás koromtól kezdve versmondó találkozókon vettem részt, sokat meg is nyertem, főiskolásként amatőr színjátszó csoportban is játszot­tam, majd pályakezdő pedagógusként, Veszprémbe kerülve rátaláltam a Szokoly Tamás vezette ARÉNA Együttesre, és ez az időszak életemnek máig ható, meghatározó korszaka volt. (Tulajdonképpen már ak­kor, a 70-es évek közepén találkoztam a Tamás vezette tréningeken „drámás” gyakorlatokkal, játékok­kal.)
Végül is tanító lettem és a pedagógus létbe minden kreativitásomat, játékos kedvemet belevihettem, szín­játszó csoport vezetőjeként és drámapedagógusként pedig a meglévő színészi képességeimet is indokol­tan használhattam.

Hogyan fogadták az új, más módszert a gyerekek és a kollégák?

Azt hiszem mindannyian, akik a „drámás” utat választottuk, hasonló örömöket éltünk meg és hasonló problémákkal küzködtünk a kezdeti évek során. A gyerekek élvezték a másfajta pedagógusi magatartást, hozzáállást, hálásak voltak azért, hogy valaki „kirángatja” őket a padokból, hogy kíváncsi a véleményük­re, ötleteikre, kreativitásukra, és hogy észrevétlenül, erőlködés nélkül megtanulnak számukra nehéznek tűnő dolgokat. Persze nem volt egyszerű kialakítani bennük a minőségi együttlét iránti igényt, az egymásra figyelés ké­pes­ségét, megéreztetni velük az elcsendesedés, a megtapasztalás örömét, a csoporton belül – nélkülem is – működő drámás szabályrendszert, de megérte azokért a pillanatokért, órákért, amikor már elég volt egy „hívószó”, egy órarendben jelzett „játékfoglalkozás”, és a gyerekek a tantermet átrendezve, kiapad­ha­­tatlan kíváncsisággal várták az újabb játékot. No, meg olyanokért, amikor egy komplex játék közepette – amikor én is szerepben voltam – az egyik gyerek egy pillanatra kilépve a saját szerepéből, rám nézett és az mondta: „Rozi néni, még ne hagyjuk abba, ez olyan jó!”
A kollégák – néhányat leszámítva – elnéző mosollyal nyugtázták, hogy egy kicsit „flúgos” vagyok, hiszen én mindig „csak” játszok a gyerekekkel. Néha ugyan túl hangosak vagyunk, de ha nem ártok senkinek, akkor azért megtűrnek. Persze azért volt némi irigység is ebben, mert a gyerekek szerettek, ragaszkodtak hozzám, és alig várták, hogy újra jöhessenek valamilyen foglalkozásra.
A tanításon kívül is nagyon sok for­mában alkalmaztam a drámajátékot. Akkora energiával töltött fel, olyan jól esett a kísérletezés öröme, hogy kitaláltam mindenfélét, csak hogy csinálhassam. 1987-től hat éven át napközis munkaközös­ség-vezető voltam, közben kolléganőmmel a NYIK (Zsolnai) programmal tanítottunk – ami szintén alkal­mazza a drámajátékos elemeket. Ezek voltak a „lubickolás” évei! A színjátszó csoporton kívül szervez­tem napközis drámaklubot olyan gyerekeknek, akik a saját osztályukban valami miatt bátortalanok, vis­szahúzódóak voltak. Itt a hasonlóak között teljesen kinyíltak, és ez saját közegükben is pozitív változáso­kat indított el: sok elismerő visszajelzést kaptam az érintett kolléganőktől. Aztán olyan gyerekeknek is tartottam foglalkozásokat, akik pont a másik végletet képviselték, túl hangosak, túl intenzívek voltak saját osztályukban. Hát itt kiélhették magukat! Persze nekem nagy tapasztalás volt: azóta tudom, hogy nem volt túl szerencsés ennyi exhibicionista gyereket összeereszteni. Egy idő után ők rendezték egymást, én – akkor még – nem tudtam „igazi” drámatanárként kezelni a problémát, de jó lecke volt. A pedagógus kol­légák látták a gyerekek határtalan lelkesedését, és kezdett megtörni a jég: néhányan egy-egy foglalkozás erejéig „beengedtek” az osztályukba. Ha adódott valami osztályközösségen belüli feszültség, probléma, vagy gyerekeket érdeklő téma vetődött fel, én kitalálhattam rá egy foglalkozást. Ebből születtek olyan együttműködések, hogy például egy-egy osztályban kéthetenként az osztályfőnöki órán (3-4. osztály!) játszhattam a gyerekekkel, a saját osztálytanítójuk pedig „kívülről” vagy valamilyen megfigyelő szerepből nézhette őket, és olyan dolgokat tudhatott meg a gyerekekről, amelyek a tanórákon rejtve maradtak előtte. Több kolléga pedig úgy mondott véleményt a foglalkozásaimról, hogy egyetlen egyszer sem látta, mi tör­ténik ilyenkor, kíváncsi sem volt rá. Továbbképzési napon próbáltam felnőtt kollégáimnak gyakorlatban megmutatni a módszer lényegét, több-kevesebb sikerrel. Mindenesetre annyit elértem, hogy nem gátol­tak, hagytak, hadd csináljam ott, ahol lehet. Aki „nem volt vevő” a módszerre, annak nem akartam „elad­ni”.
Ez nagyon jó tanuló időszak volt számomra, saját bakijaimból és persze a rögtönzött, jó megoldásokból is sokat tanultam. Sajnos azonban egyedül voltam, nem volt, aki értő szakmai szemmel nézte volna a foglal­kozásaimat, vagy a színjátszó csoport tréningjeit, a rendezéseket.

Mi erősítette/gyengítette a kezdeti lelkesedést?

A 90-es évek a folyamatos rácsodálkozás, tanulás, továbbképzés évei voltak. Újabb meghatározó élmény volt 1991-ben, Fóton, David Davis kurzusa, ahová hívtak engem is résztvevőnek. Ez nagyon jól esett, számomra megtiszteltetés volt, hiszen olyan emberekkel játszhattam/dolgozhattam egyenrangú partner­ként, akik nálam több tapasztalattal felvértezve jöttek töltekezni, tanulni, és akikről akkor még csak hal­lottam. Itt ismerhettem meg személyesen is Előd Nórát, Kinszki Juditot, Kovácsné Rozikát, Rudolfné Évát, Szakall Juditot, Kaposi Lacit, Székely Pistát, Szauder Eriket… Nem tudok mindenkit felsorolni, de akkor ők hatottak rám leginkább. Döbbenetes felfedezés volt, hogy mi minden rejlik még a drámában, és milyen alapos, komoly előkészítő munka, tervezés kell, ha több órás komplex drámán keresztül szeretnénk taní­tani, valamiféle tapasztalatot átadni a környezetünkről és önmagunkról. Azután ’93-ban Eileen Penning­ton kurzusa, majd folyamatosan – az MDPT szervezésében – az évente megrendezett drámás szakmai napok, találkozók adtak lehetőséget az ország különböző helyein élő, hasonló gondolkodású pedagógusokkal, gyerekszínjátszó rendezőkkel való találkozásra, tapasztalatcserére.
A két igen intenzív, meghatározó kur­zus után eléggé elbizonytalanodtam: a tanítási dráma nagy falatnak bizonyult. Újra indult számomra a próbálkozás időszaka, másképp, tudatosabban. Egy kis létszámú felzárkóztató osztályt tanítottam három éven keresztül, s bátran mondhatom, hogy amit nekik meg tudtam tanítani, azt többnyire játékokon, drámajátékokon és komplex drámán keresztül sikerült. Negyedik osztályban (’94-ben) „szaktanácsadó” látogatott hozzánk (aki mellesleg nem hallott még a drámapedagógiáról), és ámulva közölte a nyelvtanóra után, hogy ő még ilyet nem látott – mármint olyan nyelvtanórát, amit ennyire élvez­nek a gyerekek, és még hasznos is!… No comment! Hát ez egy újabb megerősítés volt: jó úton járok.
Ezekben az években kezdték megismerni a drámás tevékenységemet a városban és a környéken, illetve szakmai berkekben az ország más vidékein is, egyre több iskolába hívtak ottani gyerekcsoportoknak drá­mafoglalkozást tartani, tantestületi továbbképzésekre, bemutatni a módszert, tájékoztatni az érdeklődőket. Talán Gabnai Kati volt az első, aki „helyzetbe hozott”, engem ajánlva, hogy én bizonyára szívesen tartok majd alsósokkal bemutató foglalkozást, és a tanítóknak továbbképzést. Szóval hirtelen benne találtam magam a sűrűjében, és meg kell mondanom, hogy a felnőttekkel való foglalkozásokat, továbbképzéseket is legalább annyira élveztem, mint a gyerekcsoportokkal való játékot. A tantestületi szakmai napokra ál­talában azt kérték, hogy beszéljek a drámapedagógiáról. Mondtam: azt nem lehet, de ha ott lesz egy cso­portnyi gyerek, akkor én tartok nekik foglalkozást, amit megnézhetnek a pedagógusok, utána beszélhe­tünk a drámapedagógiáról, sőt még velük is „játszok” olyat, amit másnap már alkalmazhatnak az osztá­lyukban. Hát így „fertőztem”, „drámaRoziként”, később pedig szaktanácsadóként hivatalosan is, a 90-es években.
1994-ben ott hagytam az általános iskolát, amihez az is hozzájárult, hogy minden próbálkozásom ellenére sem sikerült a drámajátékot szakmailag elismertetni, és szellemi szabadfoglalkozásúként folytattam a drá­más tevékenységemet. A szakmai felkérések megszaporodtak, 1995 és 2008 között számtalan rövidebb-hos­szabb lélegzetű tanfolyamon, drámatáborban, posztgraduális képzésen voltam csoportvezető ta­nár vagy alkalmi előadó. A teljesség igénye nélkül sorolom fel a számomra talán legfontosabbakat: Jász­fényszarun Kovács Rozika Bakancsos táborai, Nagyatádon Pauska Mari (akit azóta szintén barátomnak tudhatok) töltekezős „örömtábora”, azután Baja, Szekszárd, Zalaegerszeg, és persze a megyén belüliek, Devecser, Pápa, Veszprém. Később a határon túliak, Nagyvárad, Szováta (itt ajándék volt nekem, hogy Rudolf Évával együtt dolgozhattam, sokat tanultam tőle), Tótfalu, és közben, 1996-2008 között az Apor Vilmos Katolikus Tanítóképző Főiskola (Zsámbékon majd Vácon) levelező képzései. Ezek mindig ko­moly felkészülést, tervezést jelentettek, de a pedagógusok reakciói, visszajelzései mindig fel is töltöttek, megerősítettek, hogy, amit és ahogy csinálok, az jó, tudok hatni, tapasztalatokat átadni úgy, hogy minden­ki képes legyen rátalálni a saját útjára. (Végül is pedagógus vagyok, vagy mi?!) Persze a tanítás mellett mindig fontos volt a saját magam képzése, szinten tartása is, akár „csak” a szakirodalom olvasásával, akár szervezett formában (mint pl. az AVKF drámapedagógus diplomát adó levelező képzése –, ahol tanár­ként is jelen voltam), akár a drámás hétvégék foglalkozásaival, tréningjeivel. Ezeken mindig kaptam vala­mi mást, újat.
A gyerekekkel való foglalkozás/játék/munka és felnőttképzésben való tanítás mindig újabb és újabb kihí­vást jelentett. A mai napig nagyon izgulok (mint régen a színpadra lépés előtt) minden foglalkozás, to­vábbképzés előtt, hiszen mindig más, többnyire ismeretlen csoporttal találkozom, és többnyire nekik ez az egy-két alkalom a meghatározó, nem lehet elmismásolni, „ott kell lennem teljesen, végig jelen kell len­nem!” – ezt tanultam Gabnai Katitól, de Rudolf Évától, Kovács Rozikától, Előd Nórától, Debreczeni Tibortól, Móka Jánostól és a többiektől is, akiket megismerhettem, és időnként dolgozhattam is velük a hosszú évek alatt. Nem lehet „valamit csinálni”, tudnom kell mi a cél, és hogyan/hányféleképpen tudok oda eljutni, no és persze tudnom kell improvizálni, váltani, hiszen egy foglalkozáson bármilyen váratlan dolog történhet.

Mit érzek, gondolok szakmai sikernek?

Bár úgy érzem, nem tartozom a „drámapedagógia nagy öregjei” közé, azok közé, akik utat törtek, tapostak ennek a módszernek, de magamat mindenképpen „lelkes továbbadónak” tekintem, olyannak, aki képes másokat is „megfertőzni” a drámapedagógia szeretetével.
Megalakulása (1989) óta tagja vagyok a Magyar Drámapedagógiai Társaságnak, ami egyfajta védőhálót, szakmai bázist jelentett és jelent ma is számomra. Az MDPT létrejöttének hatására, és a megyei gyerek­színjátszás „életterének” megmentése érdekében 1990-ben Veszprémben néhány lelkes emberrel megala­kítottuk a Veszprém Megyei Gyermekszínjátszó és Drámapedagógiai Egyesületet. Erre büszke vagyok, és szakmai sikernek éltem meg, hogy a színjátszás mellett én kardoskodtam a drámapedagógiáért is (mert jó, ha ezek karöltve léteznek), meg azért, hogy ez az egyesület nevében is megmutatkozzék. Az már csak hab a tortán, hogy a rövidített, jól megjegyezhető nevet – VEGYEDE – is én sugalltam. Kezdetektől, né­hány év kihagyással, a mai napig elnöke vagyok az egyesületnek, de az igazság az, hogy most már na­gyon szeretném átadni a stafétabotot olyan fiatalabb kollégáknak, akik képesek új célokat kitűzni az egyesület számára, és frissebben, lendületesebben működtetni azt.
Szakmai sikernek könyvelem el, hogy az egyesület önállóan vagy társrendezőkkel karöltve a jelenkorig képes volt évenként megrendezni, vagy munkájával támogatni a Weöres Sándor Országos Gyermekszín­játszó Találkozó Veszprém megyei bemutatóját. Azt, hogy 20 éven keresztül rendeztünk nyári színjátszó tábort általános iskolásoknak – ezeket a táborokat szerveztem, vezettem, ahol kiváló szakemberekkel (Szabó Éva, Tegyi Tibi, Németh Ervin, Lázár Péter, Komáromi Sanyi…) dolgozhattam együtt. Azt, hogy az MDPT támogatásával 5-6 éven keresztül sikerült drámapedagógiai szakmai napokat szervezni Veszp­rémben, ami a környékbeli pedagógusoknak elérhető, megfizethető továbbképzési lehetőség volt.
Szintén nagyon fontos mérföldkőnek tekintem 1993 nyarát, amikor is Gabnai Kati felismeré­sére/jajkiáltá­sára: „Emberek kellene valamiféle drámás segédkönyv, „tanmenet”, bármi segítség a pedagógusoknak a születőben lévő NAT mellé!” – egy maroknyi elszánt ember összegyűlt Gerjen-pusztán, Juhász Magdiék „birtokán”, egy alig lakható kúrián. Akik – a sok jelentkező közül – ott voltak és végül összehozták az Add tovább! című drámajáték-gyűjteményt: Előd Nóra, Kósa Vilma, Kovács Andrásné Rozika, Juhász Mag­di és jómagam. A közös munka – a kezdeti ijedelmem és elfogódottságom után – nagy tapasztalás volt, és tartalmas emberi, szakmai kapcsolatokkal ajándékozott meg. Ebből az időből számomra a legérté­kesebb a Nórával ma is tartó barátságunk.
Szakmai siker és büszkeség, hogy a könyv megjelenését a veszprémi Candy Kiadóval sikerült megvalósí­tani 1994-ben, és ugyanebben az évben indíthattuk útjára a VEGYEDE-füzetek sorozatot, ami szándékom szerint olyan Veszprém megyei, tehetséges gyakorló pedagógusok drámapedagógiai foglalkozásait, illetve színjátszó rendezői munkájuk forgatókönyveit tartalmazza, amit a drámapedagógiával ismerkedő, azt gyakorló pedagógusok mindennapi munkájukban használni, adaptálni tudnak. Azt hiszem, a sorozat sike­rét, létjogosultságát bizonyítja, hogy eddig tizenegy kötet jelenhetett meg. Nagy öröm, hogy a VEGYED‑E? füzetek szerkesztése révén sok tehetséges drámapedagógus munkáját ismertethetem meg Veszprém megyén kívül is. A könyvkiadás azóta az én saját vállalkozásomba került át, és más tevékenységekkel ki­egészülve most a Piktúra Manufaktúra Bt. nevet viseli. Az Add tovább!-ot 2009-ben sikerült kicsit „lepo­rolni”, és javított, bővített formában újra kiadni. Még mindig keresik, használják a pedagógusok. Örülök, hogy ennek a szakmai sikernek társszerzőként én is részese lehetek.

Utolsó kérdés: „tulajdonképpen mit is kaptam/kapok én a drámapedagógiától?”

Rengeteg örömteli vagy éppen fájdalmas, mély játékélményt; a színjátszó találkozók sajátságos, izgalom­mal teli légkörét; szakmai vívódást, kétséget, megerősítést, az átadás örömét; a hallgatni, meghallgatni, ráfigyelni tudás képességét; tapasztalatokat a saját képességeimmel, korlátaimmal kapcsolatban, de min­denekelőtt jó embereket. Olyan, a munkájukban, magánéletükben hiteles barátokat, akikre bizton építhe­tek, számíthatok – akkor is, ha évenként csak egyszer találkozunk, mert hasonlóak vagyunk, hasonló az értékrendünk, az elvárásaink magunkkal szemben, értjük egymás nyelvét, és mert jó egymással beszélget­ni, vagy éppen egy-egy nehéz helyzetben erőt kapni/adni egymásnak.
Hogy én mit tudtam adni másoknak – gyerekeknek, felnőtteknek –, azt nem tudom megítélni, de a sok po­zitív visszajelzés okán remélem, hogy olyan meghatározó élményeket, mint amiket én kaptam a hosszú évek alatt a drámapedagógia művelőitől, és amit talán csak én tudtam adni: a „dráma-Roziságom”. Ez most is megvan! „Vegye, egye, vigye”, akinek szüksége van rá, én itt vagyok!