(El nem hangzott méltató beszéd abból az alkalomból, hogy Rudolfné Galamb Évát köszönthetjük nyolcvanötödik születésnapján)
Akiről beszélek (írok), úgy vált a magyar drámapedagógia egyik központi alakjává, hogy soha nem törekedett arra, hogy középpontba kerüljön, sőt, feltehetőleg eszébe sem jutott mások számára így pozícionálni önmagát…
Sok évszám, szám jön, elnézést.
2014-ben a Drámapedagógiai Magazin harmadik számába – két óvodapedagógusoknak ajánlott drámafoglalkozás ismertetése mellett – örömmel tettem be egy interjút, amit másfél évtizeddel korábban készítettem, és ami 2001-ben meg is jelent A drámajáték óvodásoknak c. kiadványban.
Örömöm oka az újraolvasás, ismételt felfedezés mellett az volt, hogy az aktuális helyzetre, annak elemzésére irányuló egykori kérdések ellenére az interjúalany mondatai 15 év távlatából is elképesztően időszerűnek, életszagúnak, és legfőképpen érvényesnek mutatkoztak.
Az interjú Rudolfné Galamb Évával készült, a szakmában sokáig Rudolf Évával, aki az életkorral haladva sokunknak, azoknak is, akik régtől ismerjük őt, Éva néni lett. A megnevezésnél, megszólításnál jelen esetben nem életkorról van szó, hanem jól érzékelhető, erős, sűrű tiszteletről és szeretetről.
Bevallom, határozottan jól esik így szólítani, akár csak magamban megnevezni is.
És nem csak azért, vagy elsősorban nem azért, mert a 90-es évektől már vagy 30 éve figyel a munkámra. Hasonlóképpen szeretettel és értő figyelemmel követ sokunkat. És nem is azért, mert nagyon régtől fogadott nagymama nálunk, aki akkor sem felejtette el az én három fiamat, amikor már nem cuki gyerekek, hanem fiatal felnőttek. Felteszem van még egy-két fiatal, akivel hasonlóképpen törődik. És nem is azért, mert ő ezt várta volna tőlünk bármikor is.
Az a helyzet, hogy a fizikailag óriásnak aztán végképp nem mondható termete ellenére egyre nagyobbá és jelentősebbé vált szakmai közéletünkben. És az életünkben.
Értékes igazmondó tükör sokunk számára: ha hétköznapi dolgaink, ügyeink és bajaink közepette szükség volt (és van, van bizony!) arra, hogy valakihez, valamihez mérjük a lépéseinket, a tetteinket, a döntéseinket kisebb-nagyobb ügyeinkben, akkor az elsők között ő jött képbe: tőle kell megkérdezni, vagy nem is kérdezni, dehogy, egyszerűen csak neki kell elmondani. És utána hallgatni. Hallgatni, tudva azt, hogy amit kapunk, az segít. Abban lesz napi praktikum és emberi mélység, megjelenik majd benne valami tiszta és igaz. Úgy lesz fontos és érvényes, hogy nem akar erre rátenni, rápörgetni, és mégis az.
Laudáció és szubjektív jegyzet eddig.
Nos, az említett interjú elején szó esett a pedagógusok akkori (2000-ben vagyunk) elbizonytalanodásáról, értékválságáról, arról, hogy ez az elbizonytalanodás minden szinten érezhető, függetlenül attól, hogy óvónő vagy tanító – vagy éppen tanár valaki. Ki állíthatná, hogy ez elmúlt?…
Pár sort idézek az említett interjúból. Azért is teszem, mert ismerem, menekülne a személyes méltatástól, ha róla, ráadásul többen, egymás után, ünnepélyes nagy szavakat mondanak. Inkább elkerülöm – ha tőle idézek, akkor arra csak nem mondja majd azt, hogy ugyan, ne tegyem.
Ami pedig a következő passzusokban benne van, az önmagáért beszél. Nem mintha bizonygatni kéne, de egyfajta igazolása annak, amit az imént mondtam róla…
„El kell felejteni a rossz pedagógus rutint. Persze, felejteni csak az tud, akinek van mit… A másik kérdés persze az, hogy mi rögződött… A legtöbb problémát a kérdéskultúrában és a válaszok kezelésében látom: azonnal rákérdezek, nem is adok módot a gyereknek arra, hogy választási lehetősége legyen; a válaszoknál azonnal reagálok, azonnal azt mondom, hogy jó, vagy rossz; mindent meg akarok oldani a gyerek helyett stb. Kérdéskultúra, válaszok kezelése, értékelés, az óvónői attitűd… Nagy probléma a konfliktusok megkerülése, elodázása is – maguk a pedagógusok félnek a konfliktusoktól, holott szerintem ezek a játékok még az óvodában is jók arra, hogy a gyerek szembe tudjon nézni bizonyos konfliktusokkal, s azokat kezelni tudja. Ennek a mértéke is kérdéses – csak addig nyúlhatok bele a konfliktusokba, ameddig én, magam kezelni tudom azokat. (Én nem tudom az alkoholista apát antialkoholistává tenni, de tudok olyan játékot, helyzetet, amelyben a gyerek kezelheti és másképp kezelheti a problémát.) Ők maguk félnek a konfliktustól, s éppen ezért néha túlságosan féltik a gyerekeket attól, hogy konfliktusokkal találkozzanak.”
És ha már idézzük az ünnepeltet, akkor álljon itt még egy bekezdés tőle. Egy megalkotandó drámatanári etikai kódex alapvetései vannak ezekben a mondatokban:
„A játék pedig nem tűri a hazugságot. Ha jól játszom, annak igaznak kell lennie, a gyerekek pedig annyira megérzik, ha valami hamis… Egyébként a játék kapcsán sok szülő nem tudja, hogy a gyereke mi mindent mond el róluk az óvodában. A gyerektől kapott információk az orvosi titoktartáshoz hasonlóan kezelendők, hiszen a gyerek a játék kapcsán sokkal többet elárul önmagáról, a gondolatairól, a viszonyairól, mint egyébként. Ennek a kezelése nagyon komoly lelki intelligenciát és kultúrát feltételez a drámapedagógustól minden szinten, de az óvodában különösen.”
Budakeszin méretes sokaság fogadta és ünnepelte Éva nénit – szép emberi pillanatok sokasága. Hazamentünk, aztán persze telefonon még aznap este megköszöni, hogy ott voltunk. Igen, erről van szó!
Ha van még felettünk valaki (ügyeletben) az égiek közül, akkor éltesse őt sokáig!
Kaposi László, 2022. 03. 07.
Fotó: Körömi Gábor
