2025. december 16-án délután, 91 éves korában elhunyt Leszkovszki Albin tanár, író, diákszínjátszó rendező.

A VII. Művészetpedagógiai Konferencián “A gyermekkultúra héroszai” szimpóziumon elhangzott előadás szövegével emlékezünk a sárbogárdi színjátszás “örök tanáráról”.

Nyugodjék békében!

Út Sárbogárdig
Leszkovszki Albin tanár, diákszínjátszó rendező „Örök tanár” – ahogy nyolcvanadik születésnapján köszöntötték, de hívták a hazai diákszínjátszás egyik megújítójának is, akinek meghatározó szerepe volt a diákszínjátszás elismerésében, színvonalának emelésében, a tanítványok színház iránti elköteleződésének kialakításában.
Tárnokon született 1935. július 10-én, egy kis Pest vármegyei faluban, szlovák felmenők magyar gyermekeként. 1946-ban, tizenkét évesen került a ciszterci rend által fenntartott székesfehérvári gimnáziumba. Így ír a gimnáziumba kerülésről Tanár voltam című könyvében: „A kis, falusi iskola igazgatója egyszer a kezembe nyomott egy jelentkezési lapot és valami feladatsort, hogy jelentkezzem valamiféle ösztöndíjra. Így történt, hogy falusi ösztöndíjasként ingyenes elhelyezést kaptam a Ciszterci Rend Székesfehérvári Szent István Gimnáziumában és diákotthonában.”

Édesapja a Budafoki Zománcedénygyárban dolgozott, majd behívták katonának, a frontra került, a Rajnánál ért véget számára a háború, hosszú szovjet hadifogság után térhetett haza 1947-ben.
1948-ban a gimnáziumot államosították, megkezdődött a diákok átnevelése és a tanárok lecserélése. Mikor a rendszer és az ország kommunista átalakulása eljutott az iskolákba is, Albin vígasza az irodalom lett, sok esetben ez jelentette az egyetlen menedéket.
„Az új hatalom a vörös csillag katonáját akarta faragni belőlem, de én, úgy látszik, a szépségek vitéze lettem.”
Olvasmányélményeit szívesen megosztotta társaival. „Nyáron őrizni kellett a gabonaasztagot, hátul a szérűskertben. Ott feküdtünk egy pokrócon hárman-négyen és én felolvastam nekik a „Rózsa Sándor a lovát ugratja” című regény kezdetét. Heverésztünk és én olvastam. Emlékszem, élveztem ezt. Úgy tűnik, a srácok is élvezték. Máig elemi ösztönzés bennem, hogy a saját műélvezetemet másokkal is meg akarom osztani. Nyilván ezért szerettem később a tanári munkát.”
1950 szeptemberétől Albin iskolát váltott, a budafoki gimnáziumba került, itt fejezte be a középiskolát. Budafokon nem érezte az ideológiai átnevelés hatását, sőt, még egy önképző kör szerű egyesületet is létrehoztak, a Könnyű Múzsa Társaságot.
Az érettségi után a Színművészeti Főiskolára jelentkezett, de nem vették fel, így egy évre a zománcgyárba került segédmunkásként. 1954-ben, a következő tavaszon felvételizett magyar-orosz szakra Debrecenbe a Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Elutasították, fellebbezett, így vették fel magyar-történelem szakra. Jelentkezett az egyetemi szavalóversenyre. Tyll Atilla, a Csokonai Színház színésze vezette az egyetemi színjátszó csoportot, Déry Tibor Talpsimogatóját adták elő, közben a kórusban is énekelt, képzőművészeti szakkörre járt.
Az egyetemen találkozott Debreczeni Tiborral, aki akkor már fiatal tanárként dolgozott a városban, 56 őszén egy versszínházi előadásban szerepeltek közösen.
Harmadévesen a városban élte át a forradalmat. Sikeres szavalóként vele mondatták el a Nemzeti dalt, visszaemlékezésében megemlíti, hogy fiatal egyetemistaként egy faluba hogyan vitte el a forradalom hírét. Később híreket szerkesztett barátjával a Csokonai Rádió számára. Mindezért nem kapott büntetést, mint később kiderült, édesapja belépése a pártba segítette, hogy Albin 56-os szereplésnek ne legyenek következményei.
A diploma megszerzése után Szolnokra hívták kulturális területre, de a forradalomról is kérdezték a beszélgetésen, így nem felelt meg. Hat hétig Előszálláson volt általános iskolai tanár, majd áthelyezték Sárbogárdra, ahol a helyi gimnázium magyar-történelem (latin) szakos tanára volt egészen nyugdíjba vonulásáig.

Sárbogárd
A pályakezdő középiskolai tanár élete sohasem volt könnyű, de különösen nem volt az az ötvenes-hatvanas években egy kistelepülés gimnáziumában. Ötven éves pedagógusi pályafutása alatt Sárbogárdon az irodalom és a történelem mellett még hét tárgyat tanított a Petőfi Sándor Gimnáziumban. Első és egyetlen munkahelyén mindvégig az irodalom- és a kultúraközvetítés állt munkájának középpontjában.
Tanár voltam című önéletrajzi könyvében így ír a szocializmus tanári szerepéről és az iskolai értelmiségi létezésről: „Különben is az iskola léte az engedelmességen alapszik, enélkül nem képes működni. Ahogy a tanár megkívánja növendékeitől, hogy fogadjanak szót neki, úgy ő is engedelmeskedik feljebbvalói utasításának, akkor is, ha nem ért egyet velük. Tanítja, ami elő van írva, ha ő maga nem is hiszi el mély meggyőződéssel. Diktatúra viszonyai között ez a pedagóguslét paradoxonja.”

A rendszerváltás után részt vett a nyolcosztályos képzés kialakításában.
Pedagógiai elveiről így ír:
„Faltörésre van szükség. Szeretetre. És hitelességre. A hitelesség a nevelői hatékonyság alapja. Veszélyes pálya ez! Szinte érthetetlen rajongásnak ugyanúgy részese lehet a tanár, mint szörnyű megvetésnek, gyűlöletnek. Szerencsés pedagógus kelléktárában van egy csodaszer: a tanári humor. (…) Ha tudnák a hatalmasok, mennyit árthat a legjobb szándékú nevelő is, és viszont, mekkora értékeket teremthet a kölcsönös szeretet, sokkal nagyobb gondot fordítanának a pedagógusképzésre.”

Nagy odafigyeléssel és szeretettel végezte osztályfőnöki megbízásait is. Tanárságában nem csak a gyerekek, hanem a kollégák segítése, támogatása is jellemezte.

„…A tanár folyamatos érintkezésben él az ifjúsággal. Olyan ez, mint a vitamin, a szüntelen megújulás biológiai közegével való együttélés.”

Petőfi Színpad
1965-től foglalkozott amatőrszínjátszással. Korábban, még Debrecenben volt egy kevéssé sikerült rendezése, egy Jókai darabot állítottak színpadra. A hatvanas évek közepén viszont virágzott az irodalmi színpad műfaja, ezen a nyomon elindulva az emlékkönyvek versikéiből készített szerkesztett műsort. Hatalmas sikerrel játszották.
A gimnáziumban az ünnepi műsorok mellett játszottak irodalmi anyag feldolgozást is. Évente egy bemutatóval készültek. „Csapatban művészetet csinálni kaland!” –írja könyvében. Leghíresebb bemutatójuk Petőfi Sándor János vitézének előadása volt. Nánay István így emlékezett az 1977-es János vitéz előadásra: „…a diákcsoportok vezetői közül többen éltek ahhoz hasonló eszközökkel, amilyeneket a szélesebb kitekintéssel rendelkező egyetemi együttesek honosítottak meg. Közülük többek között Leszkovszki Albinra emlékszem, aki színházi értelemben és pedagógusként valami olyasmit tudott, amit kevesen. Az egyik leghatásosabb és legfontosabb előadása az 1977-es János vitéz volt. Díszletet nem használtak, pusztán egy üres térben játszottak…. A játszók nem abban az értelemben játszottak szerepet, ahogy a színészeknek egy teljes előadáson át ívelő karaktert kell kibontaniuk. Egy kopott kalap lett a „főszereplő”, ugyanis akinek az a fejére került, ő jelenítette meg Jancsit. Így az együttes majd’ minden tagja belebújhatott Jancsi szerepébe, s ez azt is jelentette, hogy ha a főszereplő változik, a többi jelentősebb szerepet is lehet cserélgetni. Értelemszerűen nem a teljes Petőfi-művet mondták el, hanem a dramaturgiailag lényeges részletek felvillantásából állt össze a történet. A gyerekek a felvett alakokban is elsősorban magukat adták, azaz nem csupán szerepet játszottak, hanem érzékeltették is viszonyukat a szerephez. …Ez a játék mindenestül az övék volt. Így nem egy mű interpretálását láttuk, hanem egy művet, ami róluk szólt: az ő szabadságvágyukat, kitörési vágyukat, pimaszságukat mutatta meg, ami persze Jancsi pimaszsága is volt egyben. Ez tulajdonképpen az egész diákszínjátszásra igaz.”

1975 és 1978 között elvégzi a Színház- és Filmművészeti Főiskola Színházelmélet szakát. Osztálytársai voltak többek között Bagossy László, Bucz Hunor, Éless Béla, Kerényi Gábor Miklós és Lengyel Pál.

Dobos Erika így emlékezett vissza a sárbogárdi gimnáziumi évekre: „1983-tól 1987-ig voltam Leszkovszki Albin tanítványa (irodalom, nyelvtan, történelem) és tagja a gimnázium színjátszó csoportjának. Heti két próbánk volt, hétfőn és szerdán délután a művházban. Minden évben készültünk egy előadással és részt vettünk iskolai és helyi rendezvényeken, nemzeti ünnepeken pl. március 15-i megemlékezésen. Első évben az Odüsszeiát dolgoztuk fel. Odüsszeuszt kivéve mindenkinek több szerepe is volt. Utána jött a Botcsinálta doktor Molière-től, ezt mi választottuk, a Főnök nem támogatta, de végül megcsinálta velünk. 1985-ben a János vitézt adtuk elő. Ezt már korábban is előadta a csoport más felállásban és később is. Jancsi szerepét váltogattuk, mindig az volt, aki a kalapot viselte. Így én is voltam Kukorica Jancsi, Iluska és arannyal teli zsák pl., meg katona, matróz ilyesmik. Utolsó évben Ajtmatov: Egy évszázadnál hosszabb ez a nap c. regényének egy részét adtuk elő. Ebben Najmán Ana voltam.”
Gőbölös Gábor már a kilencvenes években volt sárbogárdi diák. „1993-ban indult Sárbogárdon a nyolcosztályos gimnáziumi képzés. 1994-ben a második évfolyamba nyertem felvételt. A képzésben kötelező volt a latin nyelv tanulása és Albin volt a latin tanárunk, aki jó érzékkel válogatott a gyerekek között és ajánlotta fel, hogy a nagyok mellett indít nekünk is színjátszó szakkört. Egészen a 2002-es érettségiig voltam a tanítványa. Az első időszakban népmesefeldolgozással foglalkoztunk. Ezek közül kiemelkedőnek számított a Mátyás Király lopni megy című előadás, amelyben nyújtott alakításomért a WSO Fejér megyei fordulóján különdíjat kaptam. Később Déry Tibor rémregényét A félfülűt dolgoztuk fel, aztán jött Voltaire Candide-ja, Ajtmatov: Egy évszázadnál hosszabb ez a nap, és Albin saját írásaiból is játszottunk például A Grimm horror (Horrorisztikus beszédgyakorlat, dalokkal és öt hullával) – alcímmel, ami egy Romhányi stílusban átírt Jancsi és Juliska történet. A nyári táborok, melyekben részt vettem Shakespeare-ről szóltak. Kettőbben biztosan játszottam a Sismándon megrendezett Viharban és a kulcsi tábor Szentivánéji álomjában. Ezeket a táborokat Szmodics Lacival (Dunaújváros) együtt vezették, kiváló rendezőpárosként.

Pedagógia
Dobos Erika – „Egyszerűen nem tudom, nem emlékszem, hogy jöttek létre a darabok. Próbáltunk hetente 2-szer, aztán valahogy megvolt. Albin (mi Főnöknek hívtuk) valahogy nagyon finoman irányított és vezetett minket a cél, az előadás felé. Értelemszerűen minden évben változott a közösség, de működött. Ez volt mindennek az alapja. … Amikor az első óráink voltak vele, óra elején felolvasta a naplóból a névsort és minden névhez hozzárendelte az embert. Ezt addig csinálta minden óra elején, amíg meg nem ismert mindenki névről és arcról.
Interaktívan tanított, azt akarta elérni, hogy gondolkodjunk. Sokat kérdezett és úgy, hogy a végén valahogy kimondatta velünk a választ.”
Gőbölös Gábor: “Albin színháza egyszerű szabályokra épült, kerülte a sallangokat, a csillogást, a felesleges és bonyolult dolgokat. Csak a minimál kelléket és díszletelemeket használta. Ez vagy koncepcionálisan így alakult a kezdetektől, vagy a pénz és idő hiány miatt vált menet közben koncepcióvá nem tudom, de ilyen volt. A játék volt benne a lényeg, a kifejezőkézsség, a testtel és hanggal való megoldások. Száz példát mutatott, velünk játszott, imádta. Végtelem türelméből csak nagyon ritkán lehetett kizökkenteni. Heti egy próbával dolgoztunk, iskolai idő után vagy az iskolában, vagy a művelődési ház színháztermében, ahol a bemutatóinkat is tartottuk. Szerette a kreatív megoldásokat és az ötletdömpinget is bírta, szelíden szelektált, szinte észre sem vettük. Amikor tényleg elege volt csak annyit mondott, “Hagyd már fenébe!”. Sokat beszélt, magyarázott, hátteret adott irodalomból, történelemből, művészettörténetből. Bár számtalan generációval dolgozott soha nem hasonlított össze minket és ez nagyon jó érzés volt, mert tudtuk, hogy a 80-as években több “sztár” csapata is volt. A sikernek, amit elértünk, habitusának megfelelően szelíden örült. Jellegzetes kézmozdulatokkal magyarázott, a keze mindig krétaporos volt. Nem hagyta a játszókat “beülni”, folyton ingerelte, folyton sarkallta a játszóit, időnként karaktereket öltött, talán a saját szórakoztatására is. Bízott a játszóiban, erősítette az önbizalmukat. Ez a bizalom volt az előadásai erőssége. Hogy nem a látványt, nem a hangzást helyezte előtérbe, hanem a játszót magát, pontos, jól kidolgozott karakterekkel, erős játékkal. … Olyan pedagógus, aki kérdez, figyel, hallgat, meghallgat. Támogató hozzáállású minden körülményben. Értékelte az erőfeszítéseket, kiváló hangulatot tudott teremte nagyon rövid idő alatt. Soha nem volt erőszakos egy kicsit sem. Gondolok itt arra, hogy fegyelmezni vagy nem akart, vagy nem is tudott igazán, olykor hagyta, hogy “elszabaduljon a pokol”. DE jelenléte, bevonzotta a figyelmet, mert mindig kitalált valamit, amivel észrevétlenül tudta irányítani a helyzetet. Olyan mennyiségű és minőségű tudás volt a birtokában, ami irigylésre méltó és már akkor diákként is lenyűgözött bennünket. Magyar érettségire például a Helikon Fesztiválra tartó vonaton készültünk csapatban, csüngve a szavain.”
Tóth Zoltán ezt írta: “Ő volt a jellegzetesség, a tiszta egyszerűség és ugyanez minden másban is. Furcsa lenne ezt egy levélben leírni és az is nehéz lenne, hogy egy ilyen kérdésre értelmes választ adjak, nem annyira az előadás volt a lényeg, mint az út és a közös gondolkodás, az együtt levés maga. Gondolkodó embereket adott a világnak.”

Társművészetek
Már Debrecenben is sokféle művészeti ággal próbálkozott, a versmondás mellett a színjátszással, az énekléssel és a képzőművészettel is. A színjátszás mellett másik lételeme a zene és az éneklés, így lett a sárbogárdi Huszics Vendel Kórus alapítója.

Nyugdíjas évek
Hetvenévesen megjelent első könyve, a Kompországi szerelmek, majd ezt követte a Tücsök és Bogárd, avagy Piedonét Sárbogárdra! című második kötet, majd nyolcvanévesen a Tanár voltam című harmadik könyve.
Létezik internetes blogja is, a helyi újság megszűnése után ide írta naplószerű cikkeit, tanári szerepéből soha ki nem lépve – tanításait.
https://www.leszkovszki-albin.hu/
A blogja bevezetőjében ezt írja: „Nyolcvanhét éves nyugdíjas tanár vagyok. Létezett egy újság, amelybe hetenként írtam egy oldalnyit. Ez a lap anyagi okok miatt megszűnt, de mivel legalább ezer cikket írtam bele az évtizedek alatt, annyira a szokásommá vált ez, hogy nincs kedvem abbahagyni. Szöveget, eddig nem létezett szöveget létrehozni szinte narkotikum számomra. Élvezetet nyújt szavak keresgélése, mondatok, még sosem létezett mondatok létrehozatala, az élettel való kapcsolatom működtetése. Ugyanis ha mondunk, leírunk valamit, ez kinyilvánít valami kapcsolódást a körülöttem levő valósággal.”

Két nagyobbik gyermeke közül Anna tanárként dolgozik. Édesapja nyomdokaiba lépve tanít és színjátszó csoportot vezet, az idei Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozósorozat országos fesztiváljáig jutottak előadásukkal. Nagyobbik fia, Albin zongoratanár, zeneszerző. A legkisebb, Máté online újságírással foglalkozik. Négy leányunokája közül kettő már férjnél van.

Megkapta az amatőr színjátszás legmagasabb alkotói elismerését, a Csokonai Vitéz Mihály-díjat, Sárbogárd város és Fejér megye díszpolgárává választotta, pedagógiai munkája elismeréseként 2012-ben Apáczai Csere János-díjat kapott.

Tanár voltam
Tanár voltam című könyvében a hatvanas évek pedagógusi létezésétől eljut a kilencvenes évek, a rendszerváltozás utáni iskola bemutatásán keresztül a jelenidőig, amikor egy magyartanár, egy kultúra közvetítő szomorúan látja, hogy a diákok figyelme, hozzáállása mennyire megváltozott. Javaslatokat tesz könyve egyik utolsó fejezetében arra, hogyan lehetne az irodalomtanítást megújítani. „Az elektronika megváltoztatta az egész társadalom életét, az ifjúság életében viszont ijesztő a változás. (…) Ez más diákság, nem azonos azzal, amelyikhez a régi iskolát, tananyagokat szabták. Ők például nem olvasnak. Ezzel szembe kell nézni, nem hunyhatja be a szemét, aki a közoktatásban él. Tudni kell továbbá, hogy a költészet nagy részük számára hülyeség. (…) Egy előírásoktól mentes öröm-iskolában a lírára kerülne a hangsúly. Ne sok verset! Egyetlen versszakra nem kell sajnálni akár egy órát sem”. Olvasásra, ismerkedésre sarkall, ha osztályon belüli versmondó versenyt szervezünk, valamint megkeresni az ország legjobb versmondóit hogy „járják végig az ország iskoláit, mint valami térítő papok.” Regényekkel sem szabad túlzsúfolni a tananyagot, elég lenne félévente egy, hogy idézem: „Minél kevesebb ok legyen a csalárdságra!” Az irodalmi művek megismerésének egyik legjobb módja, ha feldolgozzuk őket. „A játékban varázserő rejlik, ezt minden szakértő tudja. Az életet játék által tanuljuk, már csecsemőként. Amit játszva sajátítottam el, az valahogy gyökerestül marad meg bennem.” „Talán a játék, a kultúrában való közvetlen részesedés az az út, amelyiken visszavezethetjük az ifjúságunkat az iskolához. És az irodalomhoz.”
A drámák megtanításához pedig szerinte a legjobb út, ha színházba járunk a fiatalokkal, de kultúraközvetítés fontos eszköze a film és a televízió is. „Az ifjúságunk a film és a televízió terén aggasztóan műveletlen, bár filmfogyasztása óriási…. én hetente legalább egy jó filmet is megnézetnék a gyerekekkel.”

Amikor 2023-ban pedagógiai elveiről kérdeztem, hogy mi volt számára a legfontosabb a tanításban, akkor csak ennyit válaszolt: „Én szerettem a gyerekeket.”