Józsa Katától kaptuk az alábbi írást is:
Nemcsak a Mesterek választják ki a tanítványokat, előbb Mi döntjük el, hogy kitől szeretnénk tanulni
Vannak fészekrakó emberek, akik úgy járják az életük útját, hogy tudásukkal, energiájukkal, szeretetükkel közösséget teremtenek. Kovács Andrásné, Rozika néni, jászfényszarui drámapedagógus, színjátszó rendező így járta az utat, amely 84 évig tartott.

Művészi érzékenységű pedagógus, őserővel bíró alkotó ember volt. Bizonyság vagyunk rá mi sokan, akiket játékai közösségi élménye, tanításai igazságának a felismerése indított el a drámapedagógia útján.
A tanítványa vagyok. Egy a sok ezerből.
37 éve végzős főiskolásként – akkor is február volt ismeretlenül kopogtattam nála, hogy fogadjon el és legyen a szakmai vezetőm a kéthetes tanítási gyakorlaton. Pedig nem is ismertem korábban. A híre jutott el hozzám és tőle akartam tanulni.
A Jászfényszarun élő gyerekkori barátnőm leveleiből tudtam, hogy az ő szárnyai alatt jó dolog gyereknek lenni, hogy náluk van színjátszó kör, szereplés, fesztiválra való utazás, ami az én kis falumban nem adatott meg.  Először meglepődött, aztán megkaptam tőle mindent, amit egy fiatal megkaphat, hogy kedvet kapjak a pedagógiai munkához: tanítást, példát, megerősítést.
Láttam, ahogyan drámajátékos módszerekkel tanított a magyarórákon, foglalkozást vezetett a Napsugár gyermekszínjátszó csoportnak, ott voltam a próbán, ahol idős, falusi emberekkel Dobozy Szélvihar című drámáját állították színpadra. Óriási inspiráció volt, amit megtapasztaltam. Bár később csak vendég lettem a közoktatásban, óraadóként, de hogy pedagógusi lélekkel dolgozom a közművelődésben, az tőle van. Az, hogy a már több mint 30 éves Kecskeméti Drámaműhely létrejött, hogy képzések, táborok, módszervásárok, versmondó és gyermekszínjátszó találkozók sorát szerveztük – annak az eredője nála van.
Tiszaalpáron született, kun gyökereit sokat emlegette: „mi, a konok kunok...”. Igen, amit elhatározott, azért minden követ megmozgatott. Kiskunfélegyházán tanult a tanítóképzőben. Aztán egy borsodi kisfaluban, Szuhafőn tanított, majd a Jászságban talált otthonra a családjával.
Számára még lámpás volt a tanító ember, akinek küldetése van. Megrakott bőrönddel járta országot, teli könyvekkel, fénymásolt írásokkal, jegyzetek sokaságával. Így érkezett hozzánk is Kecskemétre, az Ifjúsági Otthonba.  Annak a fontos időszaknak volt a hiteles tanítója, amikor a drámapedagógia meghonosodott nálunk, amikor szinte névről ismerték egymást mindazok, akik drámajátékkal foglalkoztak. Kegyelmi időszak volt – megéltük, hogy valami új születésének vagyunk a részesei.
Boldog volt, amikor az Apor Vilmos Katolikus Főiskoláról, az országban elsők között induló szakirányú drámapedagógus képzésbe, a kecskeméti osztály vezetésére hívta meg Gabnai Katalin. Köszönet érte neki és Móka Jánosnak, hogy helyzetbe hozták, hogy taníthatott. Az ő nemzedékének még nem volt képzettséget igazoló papírja a drámapedagógiáról – de dolgozhattak azért, hogy a tanítványaiknak már legyen.
Rozika néninek a gyakorlat, a játék volt az eleme. Nem írt cikkeket, könyveket.  Egyedül az Add tovább! c drámajáték gyűjteményről tudok, amelyben az ő játékai is megjelentek.
Sajnos, nem akadt olyan tanítvány közülünk, aki lejegyezte volna az óráit, próbáit.
Az ő játékaiban nagyon sok volt az érzelem és a humor. A foglakozásain nem voltak ritkák a könnyek, de mindig volt nevetés. Kevésbé az intellektuális megértés – inkább a megélés, az érzelmi megtapasztalás élménye volt a fókusza. Jaj, a fókusz és minden más, akkor még új, idegenül hangzó terminus.  Őstehetsége volt ehhez a műfajhoz, akárhogy is nevezzük a munkaformákat – de becsülettel megtanulta az új módszertani nyelvet és hiteles volt abban is.
A szimbólum és a katarzis, ezek voltak az ő módszerének a sarkkövei. Azt tanította, hogyan lehet egy tárgyba, képbe sűríteni a világot, a játékainak tétje volt.
A drámás képzései befejésekor az utolsó tanítás rendszerint a Színészdal (Petőfi) refrénjének átirata volt:
„Mi szép, mi szép, mi szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
hogy tanítók vagyunk”
Nem beszélt idegen nyelvet, de amikor az angliai vendégtanárokkal a 90-es évek elején először találkoztunk, gyorsan megtalálta velük a közös hangot.  Egyszerűen kiragyogott elementáris játékos erejével. 30 éve, a birminghami tanulmányúton, egy tengerparti iskolában „meglépett” a csoportunktól, beállt a futkározó, kék inges kisiskolások közé, mert már hiányoztak neki a gyerekek, akik egyből megértették az idegen néni gesztusait és már indult is a fogócska.
1999-ben Jonothan Neelands – a Dráma a tanulás szolgálatában c. alapmű szerzője – tartott szakmai kurzust Budapesten. Május volt, pünkösd közelgett. A mester Rozika néninek köszönhetően tapasztalta meg, hogy mit jelent pünkösdi királynak lenni. Mezítláb, zöld ág-koronával a fején, a kaput tartó, éneklő csoportunk sorfala között elhaladva. Mert az nem lehet, hogy ezt kihagyjuk – és az angol vendég úgy menjen haza, hogy nem tapasztalta meg, milyen nálunk a hagyomány.
Különösen szívén viselte a határon túl élő magyar pedagógusok továbbképzését. Ha hívták, örömmel kelt útra, és odahaza a jászfényszarui Bakancsosok táborába várta nagy szívvel a messziről érkezőket.
Rozika néni elhagyta a földi világot. A betegsége nem engedte, hogy az utóbbi években köztünk legyen, módszervásárokon, táborokban élvezhesse, hogy körbeveszik a tanítványai.
De a tudat, hogy köztünk él, értékesebbé, fajsúlyosabbá tette a világot. Most, hogy a drámás barátaim emlékező sorait olvasom, újra látom, milyen sokfelé volt képes megosztani magát – hány és hány ember érzi évek múltán is, hogy kapott valami fontosat tőle. Amikor az utóbbi években meglátogattam, akkor volt a legboldogabb, amikor elkezdtünk együtt tervezni egy reménybeli drámás programot, ilyenkor újra erőre kapott, fellobbant az alkotói tűz.
Köszönöm neki a tanítást, a barátságot, köszönöm, hogy összekötött sokunkat egy láthatatlan, erős szállal – a fészket rakni tudó emberek intuíciójával.
Végül legyenek itt kedves versének sorai:
Játszik a szél a levéllel, /a macska is az egérrel, / s van, aki tűzzel játszik./
Mindnyájan játsszuk. /De hát mit? /
Fogócskát, humócskát,/ s van, aki csak szerepet/ bölcset, butát, beteget…/
Várj még nem ért véget a játék/ ….
A helyedben én vigyáznék /nem babra megy a játék./
Magasztosan játsszál:/ mocsárban áll,/
de felhőt himbál a nádszál. 
(Fehér Ferenc: A játék)

Szakmai anyám, a MESTER.

Nem találom a szavakat, még nem. Képeket látok, ahol énekel: “Minden művészetek fején a korona…”, “Réztepsiben sül a málé…”, “Hatan vannak a mi lúdaink…”. Ahol vehemensen tanít, ahol a lelkét adja, ahol magyaráz, ahol mesél, ahol gyöngybetűivel jegyzetel, ahol bőröndjéből a kincseit kiszedi, ahol nevet, ahol a gesztusaiból erőt merítünk, ahol verset mond, ahol a pad tetején ül, ahol játszik, ahol humorizál, ahol…

Neki köszönhetem, hogy drámatanár lettem. Több mint húsz évvel ezelőtt egy szovátai képzésen találkoztam vele először. Összeszámolni nem tudom hány képzést tartott Nagyváradon, Margittán, Csíkszeredában, Szovátán, Szatmárnémetiben, Kolozsváron. Talán ő volt az első magyarországi drámatanár, aki drámapedagógiai képzéseket tartott Erdélyben és a Partiumban. Úttörő.

Életem egyik legfontosabb élménye, hogy ismerhettem, hogy tanulhattam tőle, hogy szíveink összeérhettek. Rengeteg ember szerette őt, mert tőle lehetett megtanulni a feltétel nélküli elfogadást. Istenem, mennyi örömteli, meghatározó és akár fájdalmasan mély játékélményt adott, képzései néha éjbenyúlóak voltak. Ismerte az érzelmi intelligencia fejlesztésének eszköztárát, hiteles volt, ember és barát. Volt valami, amit csak ő tudott adni – “a módszer én vagyok”, hangsúlyozta sokszor.

Nadrágszíjjal, spárgával átkötött bőröndjeiben, amit alig bírtunk utána cipelni, nemcsak szakmai tudás volt, nemcsak játékok, nemcsak könyvek, hanem szeretet is.”