Július 18-án elhunyt Gavin Bolton, a nemzetközi drámapedagógia egyik legmeghatározóbb alakja. Neve szinte minden drámapedagógus számára ismerősen cseng. Magyarországon is generációk tanultak könyvéből, tanulmányai hosszú évtizedek óta részei a drámapedagógus-képzésnek, fogalmai beépültek a szakmai nyelvünkbe.

Ha valakit megkérdezünk, mi jut először eszébe Gavin Boltonról, valószínűleg az 1979-ben megjelent Towards a Theory of Drama in Education – magyarul Szauder Erik kiváló fordításában 1993-ban megjelent A tanítási dráma elmélete – és az abból ismert A–B–C–D rendszer lesz a válasz. Bolton ezzel elsőként tett kísérletet arra, hogy rendszerezze a különböző drámai tevékenységformákat, és leírja azt az összetett tanulási folyamatot, amelyet ma tanítási vagy komplex drámának nevezünk.

Későbbi munkáiban azonban továbbgondolta ezt a rendszert. Doktori kutatásában – amelyből később az Acting in Classroom Drama született – már nem elsősorban a drámai formák, hanem a résztvevők szerepben levésének különböző módjai kerültek a középpontba. Az érdekelte, hogyan vesznek részt a gyerekek a fikcióban, hogyan váltanak a különböző jelenléti módok között, és hogyan válik a szerep a megértés eszközévé.

Mindez azonban könnyen azt a benyomást keltheti, mintha Bolton elsősorban elméleti szerző lett volna.

Ez félrevezető.

Gavin Bolton egész életében tanár maradt. Mielőtt egyetemi oktató lett volna, hosszú éveken át dolgozott gyerekekkel, és később is folyamatosan visszatért az osztálytermi munkához. Saját megfogalmazása szerint éppen azért tudta elemezni a drámapedagógia különböző irányzatait, mert pályája során maga is végigélte és kipróbálta azokat.

Ez magyarázza azt is, hogy írásaiban az elmélet sohasem válik öncéllá. Fogalmai mindig konkrét pedagógiai helyzetekből születnek. Nem rendszereket akart létrehozni, hanem megérteni, mi történik akkor, amikor gyerekek egy fiktív világban valódi erkölcsi, társas vagy emberi dilemmákkal találkoznak.

Munkásságának középpontjában ezért végig a Living Through Drama, vagyis a megéléses dráma állt. Miközben Dorothy Heathcote az évek során egyre inkább a szakértői dráma felé fordult, Bolton saját útját továbbra is a résztvevők szerepen belüli átélésének elmélyítésében látta. Cecily O’Neillhez és David Davishez hasonlóan a folyamatdráma hagyományát ennek a korai megéléses szemléletnek a folytatásaként értelmezte.

Időnként tévesen úgy hivatkoznak rá, mint Dorothy Heathcote tanítványára. Valójában kapcsolatuk ennél sokkal jelentősebb volt. Szoros szakmai partnerek voltak, Bolton pedig meghatározó szerepet játszott Heathcote munkásságának rendszerezésében és publikálásában. Társszerzője volt a Drama for Learning című alapműnek, később pedig külön könyvet is szentelt Heathcote életének és pedagógiájának. Kettejük együttműködése alapvetően formálta a modern drámapedagógia arculatát.

Miközben Bolton neve elsősorban az elméleti munkák révén vált ismertté, talán érdemes a kifinomult humorú és önkritikus tanárra emlékezni. Arra az alkotóra, aki a drámát sohasem pusztán módszernek tekintette, hanem olyan emberi találkozásnak, amelyben a résztvevők alkotótársak, akik egyszerre élnek át egy fiktív történetet és gondolkodnak önmagukról. A fikció számára nem menekülés volt a valóság elől, hanem annak egyik legmélyebb megismerési módja.

Nyugodj békében, Gavin Bolton. A gondolataid tovább élnek azokban a tantermekben, ahol a gyerekek ma is belépnek a fikcióba, hogy egy kicsit jobban megértsék önmagukat és a világot.

(Bethlenfalvy Ádám)