2014 nem volt sem fényes, sem sikeres színjátszó pályafutásomban. Két bronzot és egy aranyat gyűjtöttem… Miáltal Lakitelek, vagyis az első Weöres-fesztivál óta ilyen élményben soha nem volt részem, duplán örülhettem, egyszerre két bronz medál koronázta meg szakmai büszkeségemet.

Véleményem szerint fordított ítélet született, az arany nem volt arany, a bronz nem volt bronz. Ezt még lenyeltem, benne van a pakliban, hogy vagy a rendező téved, vagy a zsűri, vagy csak eltérő az ízlésvilág. Nem is tettem volna szóvá, ha nem kerül a kezembe a DPM 2014-es első száma, jelesül Tóth Zsuzsanna fanyalgása a Toldi előadásomról.

Nem akarok sem nyavalyogni, sem sebeket nyalogatni, de el kell mesélnem néhány dolgot, hogy még a Tóth Zsuzsanna-i magasságban is érthető legyen, mi a bajom ezzel a stílussal. Azért is kell, hogy ezt elmondjam, mert véleményem szerint az ilyenfajta értékelés komoly károkat okozott és okoz a magyar gyermekszínjátszásnak.

2013 őszén osztályommal megbeszéltük: (hatodikosok voltak) az idén az lesz az „osztályfőnöki” munkánk, hogy színre visszük a Toldit. Ha elkészülünk, elmegyünk vele egy-két helyre fellépni…Kis létszámú (12 fő) nagyon gyenge képességű társaságról van szó. Harmada roma származású, négy SNI-s, két BTM-es gyermek. Három gyerekre lehetett hosszabb szöveget bízni. Egy jellemző példa a munkáról: az egyik kisfiú nagyon lelkesen kérte a szöveget, egy mondatot kapott, de nem tudta megtanulni. Aztán beírta a telefonjába, és egy napos munkával végül is megtanulta. Sajnos, kidobott energia volt, mert később azt nem tudta megjegyezni, hogy ki után következik. Egy jobban menő vállalkozó szülő révén táborba is eljutottunk, dolgoztunk osztályfőnöki órán, és amikor szabaddá tudtam tenni a délutánomat. Volt, hogy benn aludtunk az iskolában, és próbáltunk, amíg bírták. Élmény volt, jól érezték magukat, és elmondhatom, hogy jobb közösségként fejeztük be a hatodik osztályt, mint ahogy elkezdtük. Az is teljesen bizonyos, hogy az osztályom sokkal jobban ismeri a Toldit, mint egy-két elit iskola hatodikosai. Már nem is tudom, kié volt az ötlet, hogy jelentkezzünk a Weöresre, de megtettük. Kár volt, hiszen ami ebből a történetből megmarad, az Tóth Zsuzsanna írása a DPM-ben.

Ami miatt megírtam ezt a cikket, az a következő: Tóth Zsuzsanna természetesen igazat írt. A Toldi nem jó színjátszó előadás. A Toldi egy terápia volt 12 gyermek számára, ahol megtanulhatták ‘egymást’, megtanulhattak közösségben dolgozni, figyelni…Ha egy szakember gyermekszínjátszókat értékel, nem árt az elejére is figyelni: gyermek. Ajánlom például, hogy menjen el a kedves szakember egy átlag iskolába, és nézzen ott szét, hogy mi történik ma, Magyarországon, 2014-ben a közoktatásban. Nekem már évek óta nincsenek igazán tehetséges színjátszóim. A kisiskoláktól elszippantják a jó képességű gyerekek javát a hat-nyolc osztályos gimnáziumok. Teszem a dolgom azon a szinten, amin tehetem. Örömmunka évente egyszer jut, Zamárdiban, ahol színjátszani akaró, tehetséges gyerekekkel dolgozhatok. 

Végezetül: nincs arra szükségem, hogy egy évnyi embert próbáló munka után sajnálkozva lebecsülje a munkámat egy olyan ítész, aki azt sem volt képes felismerni, hogy milyen csoportot lát a színpadon.