Hideglelősen univerzális fekete öltönyömben, idős ismerősök hétfői és keddi temetése és pénteki érettségi bankett után a református iskola évzáró istentiszteletére indulva nyúltam a slusszkulcsért, amikor ismeretlen számot jelzett a mobil. „ Ildi vagyok. Az éjszaka Tegyi Tibi meghalt ” – hasított bele a reggelbe az értelmezhetetlen, felfoghatatlan égi dramaturgia híre, és próbált megfészkelni egy olyan tartományban, ahol csak ritkán felszakadó fájdalmak lapulnak. Másfél óra elteltével a kötelező liturgikus pillanatban 600 gyerektorokból szállt fel a mondat, amely bennem csak bénán, kimondhatatlanul vergődött: „Legyen meg a te akaratod…”

Parádfürdőn, a Fantázia táborban, az őselemek adta tematika mentén dráma-tanösvényt álmodtunk meg, és a férfi-duóra, gyerek-kórusra komponált Szilágyi Domokos-verset zengettük éltető elszántsággal a Mátra völgyében. Órákon át értelmeztük, gyakoroltuk a szöveget, szépre szövetkezett „versben bujdosók”. „ Hegyek, fák, füvek, erdők, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai, / kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, / szelíden –ti vagytok a jóság – , meghitten – ti vagytok a csönd -, / jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl, / ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség, / ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál, ha újra kísért…”   Ekkor még nem lehetett tudni – vagy csak mi nem tudtuk – , hogy a kísértés ott ólálkodik aorta-rendellenesség képében és halaszthatatlan műtétet sürget. Nem lehetett tudni, hogy a kiválasztott vers utolsó sorai pár év múlva egy nekrológ visszavonhatatlan búcsúszavaivá lesznek: „ […]  nyugalmas öl, ki fiául fogad, / s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét, / üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét, / ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett – / köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek. „  

Tibi! Kemény munka vár most Rád az égi kovácsműhelyben, hogy elfogadásra, kitartásra eddzed a Hozzád, józanságodhoz, fegyelmezettségedhez, élet- és minőségszeretetedhez hűeket. Hogy ebből  a tragikusan rájuk szakadt Hiányból legyen józan erejük, eszmélő fegyelmezettségük méltó Testamentumot kovácsolni.

Szerettél – és tudtál – darabelemzéskor  képekről beszélni, amelyek szinte beleégetik magukat a néző agyába. Az idei Lajtorja-darab ( Istenem, milyen fatális immár a címe: „Goodbye!” ) repülés-motívumáról beszélve, a megyei zsűrizésekor, elcsuklott a hangod. Mennyire emberi volt a megérintettség szereptelen felvállalása! Amennyire emberi volt a sokszor buta és felesleges rivalizálás sutba dobása. Vártam a fesztiválos találkozásokat. Hogy lássuk egymás darabját, hogy a  kavalkád közben is jusson idő néhány mondatra, egy ölelésre. Tavaly szinte úgy kellett beverekedni magunkat a Lajtorjával a debreceni kamaraterembe a Sok hűhó-ra. A rehabilitációd utána első darabra, a visszatérésedre. Abban a hihetetlenül koncentrált játékban nem csupán magas szintű szakmaiság volt, hanem egy osztály, egy csoport – szinte biztos vagyok benne, hogy kölcsönösségen alapuló – szeretete, amely visszaemelt a helyedre. Alig fértem Hozzád, hogy megérlelődött kódrendszerünk alapján megölelhesselek. Ölelés … Ama parádi táborban, ahol fiad, Kornél és lányod, Nóri is az én csoportomban dolgozott, ragaszkodtam hozzá, hogy szabadtéri játékunkban elmondhassam, apró rítustól övezve,  Kosztolányitól a Medve című verset.  „ Mindig ölelnék, mindent, a világot, / a fát, a sziklát, a kisgyereket. / Vagyok a lompos, otromba jóság, /  a láncravert, esetlen szeretet …”  Lehet, hogy soha nem mondtam ki – talán nem is kellett, most pedig már nem lehet – , hogy régóta úgy éreztem, rokonlelkek vagyunk. „Medveségben”; a Nagy Helyzetektől meg-megszeppenő, öniróniában menedéket kereső vidékiség-érzetünkben ( hogy évődtünk egymáson, magunkon a legutóbbi Színházi Lecke felkért előadóiként…); a „Dráma család” mindenkori hogylétének elemezgetésében ; vagy egyéb reflektív szakaszok megélésében. Fájó, hogy Veled már csak ez marad. A visszatekintés. A mára elrendelt penzumok között bóklászva, a reggeli, végzetesen lüktető mondattal a halántékomon, beütöttem a Google keresőjébe a nevedet. Képek, mondatok erősítették tovább a világon keletkezett Tegyi Tibi alakú hiány kontúrját. A fotó olyan kicsit, mint a halál. Megáll az idő. És mostantól  nincs több ölelés, csak egy klikkelés az archívumokra, ha az emlékezetbe égetett képeken túl is akarok, akarunk Veled találkozni. Néztem képernyő-mosolyodat, gondolatban már előkészítettem újra a fekete öltönyt, amely alá majd a fekete Lajtorja pólót veszem fel az utolsó találkozáshoz, és csak motyogtam magamban a pólóra írt – általad is jól ismert – mottónkat: „ Alattad a föld, fölötted az ég … „  

Két hete (!)  Szegeden, a gálán, négyesben végigbeszélgettük  az éjszakát. Hová küldje, kinek nevelje eztán Mari a kicsiket? Kalmár Jani, a 35 éve (!) gyerekszínjátszó nagybölény még hány fesztiválra fog jönni, ahol már nem lesz Tegyi-darab? És hány foka lesz még megjárva a Lajtorjának a Te baráti figyelmed nélkül?

Úgy adódhat, hogy ötvenen túl  egyetemre, egy drámatanári mesterképzésre fogok járni. A héten lesz a felvételi, ahol egy szabadon választott verset is kell majd mondani. Már gyűjtögettem a lehetséges szövegeket. Tibi! Felfoghatatlanul csonkára szabott számvetésed eldöntötte a versválasztást. Ha lesz hozzá elég erőm, Neked ajánlva, egy másik Szilágyi Domokos verset mondok, a Számvetést. Ahogy annak idején együtt, most egyedül válogatok  a sorok között, hogy búcsúzóul találjak Neked néhányat.   Isten veled!

 „ Ha nem is jól, legalább nem megy rosszul sorom.

S nem azért, mert divat , de én tudom s hiszem, hogy élni jó,

–                      mint a bolygókat ama másik. –

Dafti