GYERMEKSZÍNHÁZI VILÁGNAP

Jenny Sealey, a Graeae Theatre Company művészeti vezetője, a 2012-es londoni paralimpiai játékok társrendezőjének üzenete a Gyermekszínházi Világnap alkalmából

Fiatal, siket lányként a balett óráim jelentették számomra a biztonságot. Végre nem kell szájról olvasnom ahhoz, hogy megértsek dolgokat. Imádtam gyakorolni, történeteket, koreográfiákat kitalálni – és előadni őket. A tánc számomra a történetmesélés örömének első megtapasztalása volt. Idősödve aztán egyre közelebb kerültem a színház, különösen a fiatalok színházának világához. Micsoda fantasztikus gyakorlóterepe ez egy színésznek! Milyen nagyszerű lehetőség, hogy gyerekekkel és fiatalokkal oszthatjuk meg a kreativitás terét! Megismerjük a történeteiket, eljátszatjuk velük saját élményeiket, életük fontos eseményeit, kihívásait, nagyszerű pillanatait!

A napokban rendezem Mike Kenny “Alvó kövek” című darabját, melynek John Palmerrel voltam társrendezője 18 évvel ezelőtt. A mostani előadást a Graeae színház 20-22 éves, siket és sérült művészeinek új társulata mutatja be a szintén sérült, siket, vak és egészséges fiatalokból álló közönségének. A munka örömét a jelnyelvi kommunikáció játékos lehetőségei adják. Az audionarráció, a hangok és a hangulat – minden azon a hitünkön alapszik, hogy MINDEN fiatalnak egyformán joga van a színházi élményhez.

Nagyon leverő dolog megélni, hogy a fiataloknak szóló színházi munka sok helyen még mindig kevéssé elismert és kevéssé támogatott. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy számos ország sérült gyerekei nem jutnak érdemi, minőségi oktatáshoz. Ugyanakkor erősen remélem, hogy a világot átszelő utazásaim mindenütt emlékeztetnek arra, hogy a gyerek- és ifjúsági színház művelőinek szenvedélye igazi biztosíték arra, hogy a világ nem marad színház nélkül, hiszen a színház az életre nevelés alappillére.

2016-ban lesz 10 éve, hogy az ENSZ elfogadta a Fogyatékkal Élők Jogairól Szóló Egyezményt. Az ünnepi évforduló remek alkalom arra, hogy világszerte megfogjuk egymás kezét, és egymást bátorítva, szenvedélyes közösségként dolgozzunk együtt. Bizonyítsuk be, hogy képesek vagyunk érvényes színházat csinálni nem csak a hozzánk hasonlóan sérült fiatalok számára, de mindenki más számára is.

 

BÁBSZÍNHÁZI VILÁGNAPI üzenet – 2016
2016. január 2-án elhunyt HenrykJurkowski, a jeles lengyel tudós, kutató, színházkritikus, író és kultúrantropológus, aki életét a báb műfajának szentelte. Az UNIMA, a Nemzetközi Bábművész Szövetség rá emlékezve, szellemiségét életben tartva az ő 2011-ben írt világnapi üzenetével ünnepli ezt a napot.
Itt vagyok Nyugat-Szibériában, Omszk városában. Amint belépek a néprajzi múzeumba, tekintetem azonnal a több tucat kiállított figurára, hanti és manysi törzsek bálványaira esik. Úgy tűnik, minden látogatót üdvözölnek. Ösztönösen válaszolok köszöntésükre. Lélegzet-elállítóak. A primitív humanitás generációinak szellemét hordozzák magukban. Ők és az általuk létrehozott képzeletbeli világ a szent és a profán színház első megnyilvánulásai.
A művészeti gyűjtemények tele vannak ilyen bálványokkal és szent figurákkal, amelyeket apránként elfelejtünk. De a múzeumokban vannak bábok is, bennük pedig ott van az alkotók és a bábosok kézlenyomata. Más szavakkal: ezek a bábok megőrzik az emberi ügyességet, fantáziát és spiritualitást. Bábgyűjtemények minden kontinensen és szinte minden országban léteznek, és ezekre a gyűjtők nagyon büszkék. Fontos helyei ezek a kutatásnak, az emlékőrzésnek és a műfaj sokszínűségének a bizonyítására.
A művészetet is, mint megannyi más emberi tevékenységet, jellemzi az egységesülés és a differenciálódás. Ma e két tendencia egymás mellett él. Jóval egyszerűbbé vált az utazás akár repülővel, akár az internet segítségével, ami megsokszorozza a kongresszusokon, fesztiválokon kialakuló kapcsolatok számát, ez pedig az egységesülés felé visz. Hamarosan McLuhanglobális falujában fogunk élni.
A dolgok ezen állapota azonban nem azt jelenti, hogy teljesen elvesztettük a kulturális különbségek érzékelésének képességét, hanem inkább azt, hogy egyre több társulat használja ugyanazokat a kifejezési módokat és eszközöket. A japán ningyojoruri és az indonéz wayang Európában, Amerikában is asszimilálódott, miközben ázsiai és afrikai csoportok használnak európai bábtechnikákat.
Barátaim azt mondják, ha egy fiatal japán művészből virtuóz Chopin-játékos válhat, egy amerikai is lehet a joruri vagy a dalang mestere, és játszhat wayangpurwát. Ezzel egyetértek, de a bábosnak nem csupán a technikát kell elsajátítani, hanem a hozzá tartozó kultúrát is a magáévá kell tennie.
Sok művész megelégszik a báb külső szépségével, amely valóban arra készteti a nézőt, hogy meglássa, elkezdje felfedezni a műfajban rejlő lehetőségeket. Ebben az értelemben a báb új területeket hódít meg, még az élőszínházat is, ahol számos metafora forrása.
Az ősi figurális bábok egykor kizárólagosak voltak, és bár jelenlétük ma is széles körű, de folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Ennek oka a tárgyak inváziója, tágabb értelemben pedig minden, ami ehhez kapcsolódik. Minden tárgy és anyag az animáció, az átlényegítés után beszél hozzánk, így mindegyikük jogot követel magának a színházi élethez. Innentől kezdve a tárgy a figurális báb helyébe lép, a művész számára pedig megnyílik az út egy új költői nyelv, gazdag és dinamikus képi világ felé.
A képek és a metaforák, amelyek egykor egy-egy bábtípushoz tartoztak, jól megkülönböztetve őket egymástól, manapság a bábművészeket különböztetik meg egymástól. Ezáltal létrejött egy új, egységes költői nyelv, amelynek használata már nem a tradíciótól, hanem az adott művész tehetségétől és kreativitásától függ. A kifejezésmódok egységesülése miatt egyre több a különbség. McLuhanglobális faluja épp az ellentétébe fordult: a sokféle kifejezési mód lett annak az eszköze, hogy egyéni nyelvek jöjjenek létre, amelyek egyéni, eredeti megoldásokat kívánnak. Természetesen a figurális báb hagyománya nem tűnt el a horizonton. Reméljük, hogy örökké megmarad értékes vonatkoztatási pontnak.

 

Kérdezik a színházban csalódott szakmabeliek ezrei és a színházba belefáradt emberek milliói.

Mire jó az?
A színház manapság jelentéktelenné vált a városokban és az országokban lejátszódó tragédiákhoz képest.

Mi számunkra a színház?
Aranyozott karzatok és páholyok, bársonyszékek, mesterkélt hangok, vagy ellenkezőleg, valami egészen más: – mocsokkal és vérrel borított fekete doboz, és benne egy rakás megvadult meztelen test.

Mit tud nekünk mondani?
Bármit!          

A színház bármit el tud mondani.
Azt is, ahogy az istenek az egekben élnek,  ahogy a rabok  barlangokban szenvednek és ahogy a szenvedély felemel, a szerelem elpusztít, hogy mennyire nincs szükség jó emberre, hogy  hazugság ural mindent, és ahogy az emberek a lakásaikban élnek, a gyerekek pedig – a menekülttáborokban, és ahogy visszatérnek a sivatagba, és ahogy elválnak a szeretteiktől, a színház mindenről képes beszélni.

A színház mindig volt, és örökké lesz.
Az eljövendő ötven-hetven évben különösen nagy szükség lesz rá. Mert valamennyi művészet közül csakis a színház az – ahol a szó szájtól szájig, a tekintet szemtől szemig, a mozdulat kéztől kézig, testtől testig hatol. Nincs szüksége közvetítőre. A színház a világ áttetsző fénye, se Dél, se Észak, se Kelet, se Nyugat – ő maga a fény, a világ négy sarkából árasztja el a világosság, és bárki számára felismerhető, közelítsen hozzá ellenségesen vagy barátságosan.

Különböző színházakra van szükség.
Valamennyi lehetséges forma közül elsősorban a színház archaikus formáira lesz igény. A rituális formák színháza nem állítható szembe a civilizált népek színházával. A világi kultúra egyre jobban kiüresedik, a „kulturális információ” kiszorítja az egyszerű, lényegi dolgokat, és elveszi a reményt, hogy egy nap találkozzunk velük.

A színház nyitva áll. Szabad a belépés.
Fenébe a kütyükkel és a számítógépekkel – menjetek színházba, foglaljátok el a zsöllyéket és a balkonokat, hallgassátok a szavakat és nézzétek az élő történeteket – itt van nektek a színház, ne becsüljétek le, ne hagyjátok ki rohanó életetekből.

Mindenféle színházra szükség van.
Csupán egyetlen színházra nincs szükség – a politikai játszmák színházára, a politikai egérfogó színházára, a politikusok színházára, a politika színházára. És legkevésbé a mindennapi terror színházára – legyen bár egyéni vagy kollektív; nincs szükségünk a hullák színházára, az utcákon és tereken, a fővárosokban és vidéken folyó vér színházára vallások és etnikumok között.