2015. június 5-én a Fóti Fiókák és a Fóti Figurások befejezték földi pályafutásukat. Temetési szertartásuk még 6-án is folyt, méltó, igazán szakrális körülmények között tudtak búcsút mondani. Temetésük szülőhelyüktől távol, a szekszárdi dombok között zajlott, a XXIV. Weöres-fesztivál országos gáláján.

Ha az ember leltárt csinál, jobb, ha a legelején kezdi. Továbblépés nem történhet, ha nem néz szembe a múlttal, nem rakja rendbe a dolgokat. Ez a „múltba néző” ezt szeretné vállalni. Több lesz, mint epigramma, de a szerző azt reméli, hogy ez nem lesz elrettentő: novella-terjedelmen belül fogunk maradni.

A Figurások Optimista Klubja valamikor a nyolcvanas évek közepén született az akkori Fóti Gyermekvárosban, Majsai Laci bábáskodása mellett. Az volt a cél, hogy az Optimista Klub gondoskodásával, irányításával és pénzügyi segítségével a gyermekvárosi gyerekek minél több élményhez jussanak, emberibb körülmények között nevelkedjenek. Fóti Figurások néven 1989-ben léptünk a Gyermekváros falain kívülre. Célunk az volt, hogy a színjátszás segítségével lehetőséget adjunk gyerekeinknek arra: a lehető legtöbb időt tölthessenek kerítésen kívül, barátkozhassanak családban nevelkedő gyerekekkel… A vég azzal kezdődött, hogy sikeresek lettünk. Eljutottunk az első Weöres-fesztivál döntőjére, Lakitelekre, aztán Paksra. Sosem felejtem el azt a párbeszédet, ami a Gyermekváros igazgatója és köztem zajlott az első Weöres-továbbjutás után: igazgató úr, nagyon boldogok vagyunk, továbbjutottunk a regionális döntőbe. Ez egy hétvége lesz Kamaraerdőn, ami a szállás és az étkezés költségeivel is jár. Nem értem, Tibor, hogy miért tervez olyan programot, amelyet nem tud finanszírozni. Nem volt miről beszélni eztán. Éltük kettős életünket, elviseltük a benti létet, táborozni, fesztiválozni pedig kiszöktünk a kerítés mögül. Ez már a kilencvenes évek legeleje. Ekkor alakult ki a Bag, Inárcs, Fót háromszög, ami ezt az évtizedet uralta a Pest megyei gyermekszínjátszásban, és az országosban is hagyott elég erőteljes nyomot. 

1993-ban elballagott az osztályom, csoportom, társulatom: szép búcsú volt, a lakitelki, paksi országoson részt vettünk, Csalóka Pétert és KZ oratóriumot játszottunk, emlékekkel teli, gazdag négy év maradt mögöttünk. 1993 még két dolog miatt fontos. Az akkori 3. Számú Általános Iskolában – ma Németh Kálmán Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola – folytattam a munkámat, és ültettem át ide a Fóti Figurásokat. A másik: ekkor született meg Zamárdi, azaz ekkor még csak négy csoport részvételével csináltuk meg az első zamárdi tábort, mely a mai napig működik, idén rendeztük a huszonharmadikat.

A 3. számú Általános Iskolában azonnal kaptam két ötödikes osztályt, hogy színjátszó szakkört alakítsunk: ők lettek az új Fóti Figurások. Itt hamar beindult a munka, a befektetett energia nem volt hiábavaló: a színház nevelő hatásának jelentkezése mellett külső eredményekben is mérhetővé vált a munkánk. A legkiemelkedőbb előadások említésére van csak lehetőségem, hiszen évente három-négy előadás született. Gilgames – világfesztivál Koppenhágában. Ágnes asszony – az országos fesztivál fődíja, rendezői díj. Mahábhárata, rendezői díj. Egy-egy csoportunk rendszeresen eljutott az országos gáláig.

A kezdeti otthoni lelkesedés lassan átfordult először érdektelenségbe, majd irigységbe. A tanáriban arról beszélgettek a kollégák, hogy a színjátszók eleve rossz gyerekek-e, vagy azért lettek rosszak, mert színjátszók. Pedig semmi más nem történt, csak annyi, hogy a színjátszók mertek kérdezni, és nem elégedtek meg a „csak” szintű válaszokkal. Kialakult egy olyan rendszer, hogy magunknak dolgozunk, iskola előtti bemutatók lassan elmaradtak, már csak a szülők voltak ránk kíváncsiak. A pedagógusirigység egy külön műfaj. Nem pénzről szól, hiszen az adott, mindenkinek életkorának, végzettségének megfelelően. (Csak az idén kezdődött el az új életpálya-program.) A pedagógus irigység a gyerekek szeretetéről szól. Azt a tanárt irigylik, akit körülzsonganak a gyerekek, akivel szeretnek együtt lenni. A drámatanárok általában ilyenek, azért válhatnak drámatanárrá, mert eleve van valami plusz az egyéniségükben.  

2000-ben megalakultak a Fóti Fiókák csoportjai Kovács Éva vezetésével, ők az alsó tagozatos korosztályból toborzódtak. A legjobb időkben száz körüli volt a fóti színjátszók összlétszáma, ami egy három-négyszáz fős iskolában nem kevés, és ketten táboroztattuk, versenyeztettük őket, minden csoportnak egy őszi és egy tavaszi tábort szerveztünk, a fesztiválokra már együtt utaztak csoportjaink.   

Ebben az időszakban volt olyan, hogy négy-öt produkció is készült iskolánkban, sikeresek voltunk a Weöres-fesztiválokon, többször is előfordult, hogy két csoportunk jutott a véghajrába, ami igazán kevés iskolára jellemző.

2004-ben létrehoztuk a művészeti iskolát, ami a színjátszók eredményeire alapult.  Megnőtt ezáltal a színjátszásra fordítható óraszám, megsokszorozódott az értelmetlen adminisztráció, újabb front nyílt az iskolavezetés, kollégák és drámások között. A művészeti iskola életének eddig eltelt 11 éve alatt nem volt egyetlen értekezlet sem, ami a művészeti iskoláról szólt volna, az iskolavezetés kézi vezérléssel irányította, miközben még egy olyan konszenzus sem születethetett a tantestület és a drámások között, hogy ha már nem segítik, legalább ne akadályozzák a munkát. Rendszeresen hangzottak el szülői értekezleteken olyan tájékoztatók, hogy ne járjanak a gyerekek színjátszásra, mert nagyon sok időt, energiát vesz el. Ezt a részt le is zárom egy-egy példával a legalsó és legfelső szintről.  Alulról: a hétvégén táborban, fesztiválon részt vevő gyerekeket hétfőn rendszeresen feletette néhány pedagógus, bizonyítandó, hogy a színjátszók trehányak, nem dolgoznak. Felülről: az egyik fóti polgármester (mindegy melyik, egyformán alulművelt mindegyik) betiltott egy előadásunkat. Ez nem is volt gond addig, amíg egy újságban el nem meséltem a történetet. Akkor aztán össztűz kezdődött a helyi lapokban, ahol minden voltam, csak a kultúra képviselője nem. Ez az előadás a Ládába bújtatott pap címet viselte, a szakma úgy értékelte, hogy részt vehetett az országos gálán, külön szórakoztató momentuma a történetnek, hogy vizsgaelőadásként jelest kaptam rá az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán.

Ami a legszebb része az amúgy kemény és nehéz éveknek az az, hogy létrejött egy olyan közösség a színjátszó gyerekekből és szüleikből, amely most is meg tudja melengetni a szívemet. Egy-két történet erről az oldalról is. Úgy alakult, hogy egyik évben három csoportot kellett levinnem Székesfehérvárra. Az iskola és a KLIK segítségére természetesen nem számíthattam. Ekkor az egyik szülő felajánlotta, hogy szerez nekünk egy buszt, és állja a számlát. Olyan is volt, hogy gyenge képességű, igen rossz anyagi körülmények között élő gyerekek táborozását fizették olyan szülők, akik ezt megengedhették maguknak. Szintén szülők szállítottak bennünket fellépésekre, fesztiválokra, táborokba. A színjátszás családi programmá vált, de az iskolai életnek nem lett része soha. A legszebb emlékeim közé tartozik az, amikor szülők szerepeltek március 15-i műsorban gyermekeikkel együtt, illetve egy gyermek és egy szülői csoport készített előadást ugyanabból a forgatókönyvből, Kovács Éva vezetésével.

Végül azt szeretném még elmesélni, hogy mi az, amire büszke vagyok, illetőleg mi az, amit nem sikerült elérnem Fóton soha. Kezdjük a hiánnyal, hogy legalább az utolsó sorok pozitívak lehessenek. Amíg Fodor Misi és Lapu Mari éltek, fel sem merült bennem, hogy lehet-e mindez másként, mint ahogy most van. Aktív színjátszó élet zajlott Inárcson, Bagon, Fóton. Misi halála után először a művészeti iskola szűnt meg, egy évre rá befejezte működését az utolsó színjátszó csoport is. Idén nyáron összesen két bagi színjátszó jött Zamárdiba. Júliusban elment Mari is. Hál’ istennek, Inárcson nem a bagi minta működött, Mari után egy működő rendszer maradt, több gyermek és diákcsoporttal, valamint egy felnőtt csoporttal, akik igazából már nem nevezhetőek amatőrnek. Sokat gondolkoztam, mi lehet a különbség a bagi és inárcsi minta között, de nem találtam semmit. Mindketten rengeteget dolgoztak, nem munkájuk, hanem életformájuk volt a színjátszás. Nem is az emberben volt a különbség, hanem a közegben. Misi magányos harcos maradt… A talajról pedig, mint tudjuk, nem a földművelő tehet. Erős a gyanúm, hogy Fóton a bagi minta fog folytatódni, hiszen eddig is gyomnövényként kezelték a fóti színjátszást.

No, most már épp ideje, hogy lássuk a jót, a maradandó dolgokat. Mindenekelőtt a valami miatt emlékezetes előadások. Három balladát játszottunk, mindhármat nagyon szerettem. Az Ágnes asszony rekorder, két évig játszottuk, több mint hatvan előadást ért meg. A Kőműves Kelemen különdíjas volt Tatabányán, a Kádár Kata új formanyelve miatt maradt emlékezetemben. Fodor Misitől tanultam a szerkesztett játékot. Számát nem tudom, hányat játszottunk. Szín ha lennék… egy emlékezetes csoportteljesítmény volt. Legkisebb csoportom, hat főből állt, Mindent akarok címmel játszottuk a Művészetek Palotájában is.  Az utolsó Fóti Figurások előadás is szerkesztett játék volt, Elsötétített város a szeme címmel. Nagyon szerettem, fáj, hogy ez a csapat nem lesz többé. Egy osztályommal is játszottunk ebben a műfajban a Cinke csillagot lép a hóba címmel. Már látom, ha csak egy-egy mondattal is kommentálom a címlistát, kilépek a novella-terjedelemből, ezért most már csak a darabcímek. Fehérlófia, Semmi, Egy hölgy disznóba szeretett, Szép madár a hantmadár, Váratlan macskának váratlan a szőre, Doja a cigánytündér, A gagyi bosszúja, Kalevala, Laodameia, Kalapács helysége, Legyek Ura, Félálmaink, Pogány istentisztelet, Macbeth, Mi hárman, Chioggiai csetepaté, Hol van a nap neve?…

Nem folytatom, úgysem tudom már mind felidézni. Bocsánatot kérek azoktól a Figurásoktól, akiknek előadásai kimaradtak ebből az önkényes listából, hiszen azt is igazán nehéz lenne összeszámolni, hogy hány csoportja volt összesen a Fóti Figurásoknak.    

Végül a sírfelirat: Fóti Figurások, élt(ek) 26 évet. Fóti Fiókák, élt(ek) 15 évet.

Elmúlásuk oka: érdektelenség, rossszindulat.                                                                                                           

Fót, 2015. augusztus. 15.

Kis Tibor, tanár