1. Miért nem jó a területi alapú továbbjutási rend?
2. Miért szedünk regisztrációs díjat?
A levelek a címre vagy a TOVÁBB feliratra kattintva érhetők el.
1. Miért nem jó a területi alapú továbbjutási rend?
Rövid történeti visszatekintés: a Magyar Drámapedagógiai Társaság és a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó létrejötte és működése közötti hasonlóság nyilván nem a véletlen műve. Mindegyiket gyermekszínjátszó csoportvezetők, rendezők, drámapedagógusok hozták létre. Mégpedig azért, mert már elegük volt a nyolcvanas évek felétől, de főként a rendszerváltás előtti és utáni években abból, hogy az ügyeinket elvileg intéző hivatalok nem azt, nem akkor és nem úgy csinálták, mint amire szükség lett volna. (Csak a tárgyszerűség kedvéért: ezek a hivatalok a közművelődés akkori országos és megyei rendszeréhez tartoztak…) Példa a fentiekre: a mi szakterületünkkel foglalkozó hivatalok nem szervezték meg évente a gyermekszínjátszó csoportok felmenő rendszerű találkozóját, így azok a gyerekek, akik „rossz évben” születtek (vagyis akkor készült el produkciójuk, amikor a hivatal éppen úgy gondolta, hogy nem kell országos fesztivált szervezni), azok nem jutottak hozzá a másoknak, máskor alanyi jogon járó bemutatkozási lehetőségekhez. („Ha páros évben születtél, akkor szerencséd van, ha páratlanban, akkor ne nálunk reklamálj!”) Az, hogy évente van szükség a felmenő rendszerű országos találkozóra, mindenki számára jól látható volt, aki valaha is, akár csak egy kicsit is, de benne volt a gyermekszínjátszásban. Kizárólag a hivatalnak nem volt ez egyértelmű. (Át kellett lépni hát a hivatalon, ami nem is volt olyan könnyű, mert nem valami mumus, hanem ismert és egyébiránt kedvelt szakemberek képében jelent meg, és természetesen nemcsak az intézményes, hanem az emberi kapcsolatok tartományába is átmentek a problémák…)
A másik rendkívül igazságtalan, minőségellenes és végső soron gyerekellenes szervezési gyakorlata területi alapú továbbjutás volt. Ez a múlt század nyolcvanas éveinek végén is bornírt dolog volt, és ma is az, ha éppen felvetődik – márpedig periodikusan elkerül ez az „ötlet”… A háromlépcsős felmenő rendszerben a megyei bemutatón részt kellett venni, és nemcsak részt venni: onnan tovább kellett jutni ahhoz, hogy majd a regionálisról az adott csoport meghívást kaphasson az országos találkozóra. Ez utóbbi egyébként minden gyerekcsoportnál a vágyak vágya volt (önmaga abszolút értéke feletti pozícióba került), az országos „döntő” az a hely és alkalom volt, ahová mindenki el akart jutni. És hasonlóképpen az volt a csoportok vezetőinek. Sőt, ma is az.
Mint említettük, a múltunkban volt olyan időszak, amikor a hivatalnoki gondolkodás (és maga a „rendszer” is) azt képviselte, hogy egy megyéből egy csoport hívható meg az országosra. Mindegy volt, hogy mekkora a megye, annak mennyire erős a gyermekszínjátszása. Mindegy volt, hogy az adott megyében hány csoport vesz részt a megyei bemutatón. Ismét csak példa kedvéért: 180 ezres megye vagy egymilliós, az egyik megyei bemutatón részt vesz 8 csoport, a másikban pedig három napra van szükség ahhoz, hogy lebonyolíthassák az 50 csoport szereplésével zajló megyei találkozót. „Egy megye, egy csoport…” Gyakorló csoportvezetőként rémesen értelmetlennek tartottam ezt, és ezen nézetemmel messzemenően nem voltam egyedül!
Az igazság keserű pillanata gyakran az országos találkozón jött el, de időnként jóval előbb, már a regionálison, amikor látni lehetett, hogy a hivatalnokok életidegen szervezési elveikkel a jobb minőségű munkát végző csoportokat büntették, akiknek az előadásaik – a benne foglalt értékek alapján – ott kellett volna, hogy legyenek egy-egy regionális találkozón vagy éppen az országos fesztiválon. De nem juthattak el oda, mert voltak olyanok, akik nem értékkel, minőséggel, nem alkotó gyerekekkel és rendezőkkel számoltak, hanem közigazgatási egységekkel. Persze, ki lehetett találni a szervezési rend mögöttesét: ez tűnt a legkevesebb munkával és a legkevesebb gondolkodással járó elvnek-gyakorlatnak. Mechanikusan működött – nem volt vele gond… Össze sem lehetett hasonlítani azzal a helyzettel, ha valaki a csoportok előadásaiból látható vagy kiszűrhető pedagógiai és művészi érték mentén válogat –, azzal bizony csak probléma van! Először is nem mindenki veszi észre az értéket. Mi az érték, azon bizony a szakemberekkel is vitatkozhat bárki: szervezőtől a szülőn át a csoportvezetőig. Ilyenkor hasonló a helyzet a focihoz, aminek köztudottan nálunk mindenki szakértője… Másrészt húsz-harminc szakembert, zsűritagot kell dolgoztatni, idejüket és munkájukat szervezni, a zsűritagok felkészítésétől a döntést hozó fórumok szervezéséig csak a munka van velük. És abból is adódhat probléma, ha egy kisebb létszámú körrel, egy 5-6 fős előzsűrivel járatjuk végig az országot – elég csak azt említeni, hogy minden tavasszal van egy olyan hétvége, amelyiket a megyék minimum egyharmada, de néha a fele is minden más időpontnál sokkal jobbnak vél, és amikor már rég nincs szabad tag az előzsűriből (és borul minden)…
Nincs kikezdhetetlen szervezési rend, de az már sokszorosan bebizonyosodott, hogy a lehető legrosszabb a felmenő rendszerű találkozók szervezése során a területi képviselet elve. És persze rendre felvetődött ennek kapcsán az a nem is kevéssé demagóg megközelítés, miszerint „mennyire fejlesztő hatású”, ha arról a területről is bejut egy-egy csoport az országos döntőre, amelyiknek a gyermekszínjátszása egyébként nem annyira erős, mint más területeké. Rég tudjuk, hogy ez nem igaz: sokkal inkább fejlesztő lehet egy konkrét földrajzi-közigazgatási terület gyermekszínjátszására, ha az adott év regionális vagy országos fórumára meghívnak a fejlesztendő megyéből (az anyagi lehetőségektől függően) 5-10 csoportvezetőt (a regionálison még szállás sem kell!), és ők végignézik az esedékes bemutatókat. Közben tucatnyi jobb előadást látnak, mint a sajátjuk, vagy mint a megyéjük legjobbja, továbbá meghallgathatják a szakmai beszélgetéseket, részt vehetnek az esedékes fórumokon. Az sem utolsó szempont, hogy ha arra nem méltó előadást viszünk országosra, akkor várhatóan méretes kudarc éri majd a szereplő gyerekeket is…
Nyilván nem lenne kevésbé igazságtalan a területi helyett a lakosság száma alapján történő feljutási rendszer… Ezek mesterséges és mesterkélt szervezési próbálkozások, amelyeket az MDPT szakembergárdája, az egyesületet alkotó csoportvezetők tömege más sokszor és alaposan végiggondolt, oda és vissza. A Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó eddigi huszonkét éve alatt bőven adódott lehetőségünk reformra és ellenreformra. Minden évben volt és van ma is egyeztető megbeszélésünk a megyei szervezőinkkel (nélkülük nyilván nem – csak és kizárólag velük együtt volt működtethető a „Weöres” folyamatosan, 22 éven át!!!): vagyis itt a mindenkori szabályokat nem csuklóból, nem az érintettek megkérdezése nélkül hozzák meg, mint ahogy annak rendkívül nagy divatja van ma a hatalom köreiben. Mi civil szervezet vagyunk, az elsőként létrejöttek közül az egyik, amelyik kínosan ügyel arra, hogy védje azokat a szakmai értékeket, amelyeknek megszületését idén már huszonnégy éves egyesületi léte alatt generálta. Tesszük most is – csak azért, mert így lesz jobb a gyerekeinknek…
Kaposi László
2. Miért szedünk regisztrációs díjat?
A Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozónál esetében egyesületünknek az amatőr fesztiválok közül a lehető legtovább sikerült fenntartania az ingyenességet, mint alapelvet és gyakorlatot. Sajnos három évvel ezelőtt rákényszerültünk arra, hogy minden csoporttól kérjünk egy minimális összegű regisztrációs díjat, ami manapság is változatlan mértékű, vagyis nem emelkedett, továbbra is nagyjából egyetlen jobb színházjegy ára. A mögöttes: egyesületünk működési támogatása jóformán a nullára zuhant a civil szférát érintő durva megszorítások miatt, a programtámogatásaink brutális csökkenése is egyre inkább lehetetlenné teszi az országos találkozó eseménysorozatának szervezését. Nem árt, ha tudjuk, hogy a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó a negyven-ötven közötti fesztiválnapjával az egyik legnagyobb magyarországi gyermek-kulturális rendezvénysorozat –, nem jön létre magától, azt össze kell fogni, mozgatni, szervezni kell. Egyesületünknek jelenleg fikarcnyi támogatása sincs arra, hogy fél éven keresztül ezzel foglalkozzon az ügyvivője: például ehhez kérünk a jelképes támogatással hozzájárulást a csoportoktól: ők teszik lehetővé, hogy lehetővé tudjuk tenni számukra… Az utóbbi években többször jutott eszébe egy-egy földrajzi terület szervezőjének, hogy el kéne venni ezt a minimális összeget is: javasoljuk, ne tegyék, szükség van rá: minden forintja az országos találkozó létrejöttét szolgálja (és arról rendszeresen el is számolunk a szakma felé).
És ha már ez a szó került elő, a szakma: persze, szervezni sokan tudnak, de mint a fentiekből is kiderült, nem mindenki ért a területhez. A jobb szervezők természetesen tudják, hogy önmagukban a szervezési kompetenciák nem elegendők. Ahhoz a szakterülethez is kell érteni, és jó, ha nemcsak minimumszinten, amihez kötődik a szervezés maga.
Ehhez kínáljuk a nálunk – egyesületi tagjainkban, munkatársainkban – felhalmozódott tudást. A szervezői adottságokkal, képességekkel együttesen ezek minden anyagi nehézség ellenére hozhatnak olyan közeljövőt, ami nem a megszüntetés, nem a leépítés, hanem a továbbélés lehetőségét hordozza.
Kaposi László